A reformáció idei ünnepnapjához közeledve az alábbi, a 350 éve szabadságukat visszanyert protestáns gályarabokkal kapcsolatos gondolatokkal emlékezünk meg:
Elkötelező erő
Kedves testvérek! A ma embere szereti kerülni a kötelezettségeket, kötöttségeket, az elköteleződést. Ennek ellenére is szoktunk beszélni a múlt elkötelező erejéről, mert megérezzük, hogy a múltban tanúsított, főképpen emberileg-erkölcsileg kimagasló magatartás követendő példává – elkötelező erővé – válik a jelen, a mi számunkra is. Inkább egyfajta megérzés ez, mint tudatosan felvállalt viselkedésforma. Úgy érezzük – és jól érezzük –, hogy egy bizonyos közösség részei úgy lehetünk és maradhatunk, ha hűnek tudunk maradni az előző nagy nemzedékek kimagasló tetteihez. Ez az elkötelezettség azonban a legtöbbször nem kényszer, inkább természetszerűen jövő, erőt adó elem. Látva egy nagy nemzedék példaértékű tetteit, kitartását és tartását erőt meríthetünk a ma küzdelmeihez is. A múlt megfogadásra méltó emberi helytállásai, bizonyságtételei nem csak úgy köteleznek, hogy mi sem lehetünk kevesebbek, mi sem vallhatunk szégyent, hanem inkább, hogy követhető példákat kaphatunk arra, hogy mások, hogyan voltak képesek átmenni sokkal nagyobb kihívásokon mint a mieink.
Az, hogy a 17. században gályarabságra eladott protestáns prédikátorok példája milyen kimagasló is volt, mutatja, hogy már a legkorábbi időktől kezdve őrizték emléküket itthon és külföldön egyaránt, visszautaltak helytállásuk példaértékű mivoltára. Az sem volt elkerülhető, hogy az elmúlt, immáron majdnem három és félszáz év alatt ne formálják őket a maguk képére a különböző korszakok emlékezetkulturális – és attól elkülöníthetetlenül emlékezetpolitikai – vonulatai.
A gályarabok története tükörré vált, amelybe tekintve a különböző korok a maguk arcát szemlélték, a saját ügyeikhez, küzdelmeikhez kerestek és legtöbbször találtak erőt adó ihletet. A múlt bennük és általuk elkötelezővé erővé vált, néhol meglepő máskor magától értődő körülmények között. A gályarabok szabadulásának első centenáriumakor még nem is záródott le az ellenreformáció, méghogyha már válogatottabb eszközökkel is zajlott: ugyanakkor ezen korszak „vértelen” ellenreformációjának eredményessége meghaladta az azt megelőző nyíltan erőszakos fellépéseket is. Azon a jubileumon (1776) a gályarabokra való csendes emlékezés adott erőt a jelen próbatételeinek leküzdéséhez. A kétszáz éves évfordulón (1876), a dualista rendszer kiépülésének korában, a gályarabok emlékezete a fölényes állami és társadalmi pozíciókkal bíró katolicizmus térfoglalása, a reverzális gyakorlat elleni tiltakozás, a magyar protestantizmus teljesebb jogi, politikai, társadalmi emancipációjáért vívott küzdelemhez kapcsolódott. Ez az időszak (1895) a debreceni gályarab-emlékoszlop emelésének is az ideje, amely Debrecen első protestáns tárgyú köztéri emléke. Végül a gályarab-példa erejét és megkerülhetetlenségét mutatja, hogy meglepő módon még a hivatalosan ateista államberendezkedés is meg tudta magát látni bennük, amikor őket az önkény, monarchia és abszolutizmus elleni küzdelem mártírjaiként fogta fel: 1976-ban a pápai református kollégium – akkor az államosított Petőfi gimnázium – falára elhelyezett emléktáblán a gályarabok mint a „magyarságukért, haladó eszméikért” szenvedők szerepelhettek. A rendszerváltás után eljövő kiforratlan és ezért ismeretlen és bizonytalan új berendezkedés vallási vetületeiben is szimbolikus szerepet kaptak a gályarabok, amikor II. János Pál pápa megkoszorúzta debreceni emlékoszlopot 1991-ben.
A gályarabok emléke, személyes életpéldájuk elkötelező ereje korokon – sőt mint láthattuk, rendszereken – áthatoló, elkötelező erővé vált. De azon túl, hogy mi is könnyelműen szemlélhetnénk és szemléltethetnénk korunk aktuális politikai, társadalmi és vallási harcait ebben a tükörben, feltehetjük a kérdést: miért égtek ők maguk? Miben rejlett az erejük? Miben lehetnek példák, a korok, rendszerek, emberies célok, eszköziesítések megannyi rájuk rakódott rétegein túl?
Nemcsak haszontalan rozsda persze az, ami a történelmi korokon át emlékezetükre rakódott, hanem néhol patina is. Van ami helytálló belőle. Amiért a gályarab prédikátorok elsősorban üldöztetést szenvedtek az hivatalosan felekezeti hovatartozásuk volt. De ezzel valóban szorosan, szinte elválaszthatlanul kapcsolódott össze nemzetükért, nemzetük ügyéért, megmaradásáért való kiállásuk. A vérbírók nem ragaszkodtak a hitehagyáshoz. Megadták számukra a távozás lehetőségét is: külföldre, önként vállalt száműzetésbe, feledésbe. De ők ezt nem tették meg. Maradni akartak, protestáns magyarokként akarták élni az életüket a saját hazájukban. Tiltakoztak az ellen, hogy a protestáns nem lehet jó magyar, hűséges alattvaló. Persze az idegen hatalmasoknak éppen a jó magyarok nem kellettek…
A gályarabok felekezeti hovatartozása – konfessziója, hitvallása – egyben világnézet is volt a számukra. Az idegen uralkodó abszolút hatalomvágya magától értődően nem férhetett össze Isten abszolút, szuverén hatalmának általuk képviselt felfogásával. Értették és tudták: senki sem szolgálhat két úrnak. Ők pedig Isten szolgái kívántak maradni. Természetszerűleg kerültek szemben minden emberi hatalomigénnyel, amely magát Isten fölé, vagy akár csak mellé kívánta helyezni.
Ez lehetett vajon az a „haladó eszme” amire 1976-ban is utalni lehetett? A protestáns reformáció valóban fontos lépés volt az emberi szabadságjogok kiterjesztése irányában. A reformáció magával vonta a gondolat-, lelkiismeret- és szabad véleménynyilvánítás szabadságáért való igényt, küzdelmet; szerepet vállalt ezek kidolgozásában, elismerésében, terjedésében. De ez csak mellékhatás volt. A gályarabok nem voltak forradalmárok, vagy legalábbis nem úgy, amilyen kép ezzel kapcsolatosan az emberekben él, vagy ahogyan földi ítélőbíráik is rájuk tekintettek. Ők egyszerűen megtapasztalták életükben Krisztus megszabadító erejét, és ezért nem tudhatták már fejüket újra a szolgaság igájába hajtani. Tudták és élték, hogy nem számít ha a test láncba is verve, ha a lélek szabad. Mert ők elsősorban a hitükért szenvedtek hátratételt. Annak megtagadására kötelezték őket. Lehetetlen választás elé állították őket. Sem hitüket, sem magyarságukat meg nem tagadhatták.
Hitükből merítettek erőt is. Már életükben szenteknek nevezték őket. Tehették is ezt kortársaik, mert nem katolikus, hanem bibliai értelemben tették ezt. A szent: Isten számára elkülönített ember. Aki magát, a maga vágyait, céljait feladja Isten akaratáért. Ez volt az ő életszentségük. Önfeladás és önfeláldozás. Krisztusi vonások, amelyek csak Krisztusból táplálkozhatnak. Ez minden koron és rendszeren átívelő örök példájuk is: az Istenben elrejtett, neki átadott élet ereje és tartása.
Egy másik példa pedig, hogy van megmaradás, van megtartatás. Mert bár a véráldozat is nagy, de a végkifejlet evangéliumi: szabadulás. Nemcsak a személyek, nemcsak a személyes helytállás a példaértékű itt, hanem már maga a történet is példa. Mert a végkifejlete ez: nem hagyták el Istent, és Isten sem hagyja el őket. Nem mindenki, de mégis közülük néhányan megszabadulhattak, megtartattak, nemcsak e világon túli örök dicsőségre, hanem még evilági boldogulásra is. Aki megmarad, az megtartatik. Isten melletti megmaradás a megtartatás kulcsa, mind a személyes mind a nemzeti életben.
Mire kötelez hát bennünket a múlt, a gályarabok példája? A ma embere ösztönösen tart mindenfajta elköteleződéstől, egyház, nemzet, haza, még talán jó ügyek irányában is. A gályarabok elköteleződésüket személyes sorsuk odaszánásával pecsételték meg. Példákká lettek, de azért mert ők is egy példát követtek: Jézus Krisztus áldozatvállalásának példáját. Csak ez adhatott nekik elég erőt, hogy minden emberit odaadjanak, ebben volt erő, tartás, ez adott tűrést a szabadulásig – akiknek pedig ez közülük evilágban nem adatott meg, amaz eljövendőben ez adott hervadhatatlan koszorút.
dr. Lányi Gábor
elhangzott 2026.10.21-én a vizsolyi gyülekezet megemlékezésén