„Az igazi egyházkritika szeretetből fakad” - Kósa László emlékére
Csak egyvalakitől tartottam a doktori vitám bíráló bizottságában. (És nem is Szabó István püspök úrtól, aki már a benyújtás előtt átolvasta a doktorimat, mondván, hogy a káplánja nem adhat azért be bármit…). Kósa László professzor úrtól tartottam, aki az ELTE professzoraként külső tagként volt jelen a bizottságban. Nem azért tartottam tőle, mert már megtapasztalhattam olvasottságát, műveltségét, szerteágazó ismereteit, és nem is azért - mert bár ezt az odalát még nem tapasztaltam - de hírlett róla, hogy nem rejti véka alá a véleményét: ha kritizálnivalót talál azt szóvá fogja tenni. Azért tartottam tőle, mert olyan valaki volt, akinek szava fontos volt számomra, akinek sokat adtam a véleményére. Tudtam, hogy esetleges kritikája pontos és megalapozott lesz – és igaza lesz. Kritikus ember volt, számomra a kritikus értelmiségi leginkább szemeim előtt álló példája. Tudományművelésében megmutatott alapossága és igényessége kutatói és tanítói hivatásának szeretetéből fakadt. Mint ahogyan kritikus megjegyzései is abból a mély érzésből, féltő szeretetből fakadtak, amelyet bizonyos emberek, tudományága, magyar hazája és református egyháza iránt érzett.
Több mint negyed évszázada, 2000 márciusában jelent meg a Reformátusok Lapjában „900 szó rólunk, reformátusokról” című írása, amely most már akár egyháztörténeti pillanatfelvételnek is felfogható, ugyanakkor egyházunk mai útkeresése és az éppen zajló tisztújtás idején mai reformátusságunk számára is aktuális kérdéseket felvető dokumentum. Lentebb teljes terjedelmében olvasható, de „kedvcsinálóként” alább néhány hangsúlyos sort kielemek belőle, emléket állítva Kósa professzor úr éleslátásának és törődésből, felelősségérzetből fakadó kritikájának.
Lányi Gábor
„az a vélemény uralkodik, hogy a nyilvánosság az egyháznak többet árt, mint használ. Holott fordítva igaz: ha nem fordulunk a minél szélesebb nyilvánossághoz, a problémák nemcsak konzerválódnak, hanem sokasodnak is.”
„az egyház alig vagy rosszul kommunikál a szekuláris társadalommal. Nyelve, hangneme, fogalmai, annak számára általában érthetetlenek, a beszédmódnak változnia kell, hogy alkalmas legyen az evangélium legszélesebb körű hirdetésére.”
„a bármely fokon egyházi tisztségviselőknek, akiknek, ha erkölcsükön folt esik, azonnal radikálisan le kell vonniuk a következtetéseket.”
„sok helyen, elsőrenden nem lelkipásztori feladatok terhelik a lelkészeket. A gazdálkodás, működtetés, szervezés nem vonhatja el őket a személyes szerepvállalást igénylő lelkigondozástól és családlátogatástól.”
„szép eredmények és áldozatos munka ellenére csekély jele mutatkozik, hogy a református általános és középiskolák sajátos református szellemiséget képviselnek”
„Eredmények eddig nem igazolták az egyetemalapítást.”
„Vannak református értelmiségiek, de nincs református értelmiség”
„Hitelveink nem avultak el, ám elavulóban van kulturális azonosságtudatunk, mert nem bővül új értékekkel. Történeti identitásunk fokozatosan kiürül, nem eleven: Magyarország független, Habsburg- vagy németellenességnek nincs értelme, a szabadelvűség alapeszméit az egész társadalom elfogadta, a katolicizmussal összefogni, nem szemben állni kellene”
„Végül a legfontosabb: hitbeli megújulás nélkül nincs általános megújulás.”
Kósa László
900 szó rólunk, reformátusokról (Reformátusok Lapja, 2000. március 26.)
Több, mint tíz év telt el a vallásszabadságot visszaadó 1990: IV. törvény óta. A református egyházban sok minden megváltozott, aminek változnia kellett, és nagyon sok minden nem. Máig meghatározza életét a diktatúra öröksége és mutatkoznak korábbi eredetű gondok is. Ezekről sokan sokat beszélünk, de gondolataink elvétve látnak napvilágot, mert az a vélemény uralkodik, hogy a nyilvánosság az egyháznak többet árt, mint használ. Holott fordítva igaz: ha nem fordulunk a minél szélesebb nyilvánossághoz, a problémák nemcsak konzerválódnak, hanem sokasodnak is. Ennek az írásnak határozott szándéka vitát kezdeményezni a református egyház jelenlegi állapotáról.
1. Az egyháznak nincs igazi, hatásos missziói programja. A hívek lelki erősítése fontos, de nem feledtetheti, hogy az egyház alig vagy rosszul kommunikál a szekuláris társadalommal. Nyelve, hangneme, fogalmai, annak számára általában érthetetlenek, a beszédmódnak változnia kell, hogy alkalmas legyen az evangélium legszélesebb körű hirdetésére.
2. Az eluralkodó erkölcsi viszonylagosság mindannyiunkhoz elért. Ellene küzdésünk leghatékonyabb eszköze a személyes példa, a szeretetteljes és áldozatkész magatartás, a családi élet rendezettsége, az ország törvényeinek betartása. Szűnjenek meg az egyházban a viszálykodás, a hatalmaskodás, a tisztségek erkölcsileg összeférhetetlen halmozása, s ha vannak, mint rebesgetik, a visszaélések, családi hátterű összefonódások és botránkoztató magánéleti problémák. Kiemelkedő a felelőssége a bármely fokon egyházi tisztség- viselőknek, akiknek, ha erkölcsükön folt esik, azonnal radikálisan le kell vonniuk a következtetéseket.
3. Örvendetes, hogy egyházunkban megszűnt a lelkészhiány, a lelkészképzés azonban nincs tekintettel a megváltozott társadalmi közegre. Nemcsak a társadalommal való beszédre nem készít föl, arra sem, hogy lelkészi diplomával számos eredetileg nem lelkészi, de az igehirdetői-lelkigondozói képzettséget aktívan hasznosító pályán is el lehessen helyezkedni. Egyháznak és társadalomnak együttesen előnyére válna, ha minden teológián lehetőség nyílna nem lelkészi jellegű teológusképzésre. Elodázhatatlan a lelkészképzés átfogó reformja.
4. Számos egyházközségben kialakult a gyülekezeti munkások eredményesen dolgozó csoportja, de még sok helyen, elsőrenden nem lelkipásztori feladatok terhelik a lelkészeket. A gazdálkodás, működtetés, szervezés nem vonhatja el őket a személyes szerepvállalást igénylő lelkigondozástól és családlátogatástól. A jövő egyháztagsága nevelésének legfontosabb területei, a hittanórák és a templomon kívüli ifjúsági alkalmak sem szenvedhetnek hátrányt. Kívánatos az önkéntes és alkalmazott munkatársak számának növekedése. Orvoslásra vár a lelkészek anyagi helyzetének indokolatlan mértékű eltérése is.
5. Az iskolahálózat újraéledése nagy jelentőségű, ám a szép eredmények és áldozatos munka ellenére csekély jele mutatkozik, hogy a református általános és középiskolák sajátos református szellemiséget képviselnek. Jelentős részük több-kevesebb reménnyel küzd a magyar oktatás általános nehézségeivel, a tanítás színvonalának süllyedésével, a gyermek-létszám apadásával, nem utolsósorban anyagi gondokkal. Az egyházi vezetés nem egyszer megsérti az intézmények autonómiáját. Az ilyen esetek visszásságot keltenek, sokaknak okoznak rossz érzést, keserűséget
6. Eredmények eddig nem igazolták az egyetemalapítást. Ennek oka elsősorban a Károli Egyetem bölcsészkara, ahol egyre inkább szembetűnő az erőforrások pazarlódása. Válságából nem képes kilábalni, állandósultak a színvonalbeli problémák, visszatérően veszélyben forog az akkreditáció. Az egyházias értelmiség nevelésének legfontosabb színterei változatlanul a színvonalas középiskolák, a vonzó ifjúsági szervezetek és az egyetemi-főiskolás szakkollégiumok lennének. Ezekből nincs elegendő, illetőleg az utóbbiak egyáltalán nem léteznek.
7. Vannak református értelmiségiek, de nincs református értelmiség (értelemszerűen a világi foglalkozásúakra gondolunk). Akár templomos gyülekezeti tagok, akár csupán érzelmi vagy kulturális a kötődésük, nincs az egyházban terük és fórumuk a független alkotáshoz és a kritika folyamatos gyakorlásához, az értelmiségi lét két alaptevékenységéhez. Pedig csakis ezek megnyílásával képződhet korszerű, közös eszményeket és célokat valló református értelmiség.
8. A presbitériumok 2000. január 1-jétől érvényes újra választása akkor nyeri el teljes értelmét, ha a világiak tisztség- viselésének jelentős súlya és felelőssége lesz, ezáltal az egyház valóságosan zsinat-presbiterivé válik.
9. Magyarország jelenlegi kormánya nagyra becsüli az egyházakat, szövetségesként tekint rájuk a társadalom erkölcsi állapotának jobbításában. Mindez kifejeződik az államosítás kárpótlásában, a társadalmi funkciót ellátó egyházi intézmények támogatásában és a nemzeti érdekű események célzott segélyezésében. Sokan tartanak azonban attól, hogy a református egyház sajátos szervezeti felépítése miatt szétforgácsolódnak a kapott anyagi eszközök. Márpedig az állam aligha lesz még egyszer hasonlóan méltányos. A gyülekezetek teherviselési képessége véges. Halaszthatatlanul szükséges a központosított pénzkezelés, minden szinten legszigorúbb ellenőrzéssel a pénzügyi és számviteli fegyelem megteremtése.
10. Aggodalommal vegyes kíváncsisággal várjuk, vajon a népszámláláskor hányán vallják magukat reformátusnak. Az eddig véltnél esetlegesen alacsonyabb szám mind társadalmi, mind kormányzati megítélésünket befolyásolhatja. Hitelveink nem avultak el, ám elavulóban van kulturális azonosságtudatunk, mert nem bővül új értékekkel. Történeti identitásunk fokozatosan kiürül, nem eleven: Magyarország független, Habsburg- vagy németellenességnek nincs értelme, a szabadelvűség alapeszméit az egész társadalom elfogadta, a katolicizmussal összefogni, nem szemben állni kellene. Az ellenzékiség okafogyottá vált. Nem azért, mert a jelenlegi kormány barátságos az egyházakkal, ami egyáltalán nem közömbös körülmény, hanem mert polgári demokráciában az egyház nem lehet részese pártpolitikának. Sajnálatos, hogy a politikában szerepet vállaló lelkészek nem egyszer vegyítik a két hivatást. Az időtálló értékek mellé új megvilágítás, szempontok, teljesítmények, pozitív megközelítések szükségesek a református önazonosság számára.
11. Érthető, hogy fölszabadulásuk óta az egyházak hitazonosságukkal fokozottan törődnek. Ennek nem szabad az ökumené háttérbe szorulásával járnia. A reformátusok őrizzék a sokféleségben saját arcukat, de ne keressék a hibát mások felekezetiességében, mert ennél fontosabb, hogy példát adva, minden lehetőséget megragadva, fogjuk egymás kezét. Krisztus népe kisebbség a világban. Sokkal többször kellene az egyházaknak közös állásfoglalással fordulniuk a társadalomhoz, kiemelkedő nemzeti és egyetemes fontosságú ügyekben.
12. Végül a legfontosabb: hitbeli megújulás nélkül nincs általános megújulás. 1990-ben történelmileg ritka lehetőség adódott, de azóta nemhogy a társadalom evangélizációja nem következett be, mint számosan várták, hanem az egyház belső evangélizációja sem.
A század- és ezredforduló rendkívüli alkalma sokakat a világ és önmaguk mélyebb vizsgálatára késztet. Az igazi egyházkritika szeretetből fakad. Vajon arra gondolva, hogy felelősségünk a jövőért állandó, gyakoroljuk-e, tiszta-e a lelkiismeretünk Isten és ember előtt?
Kósa László, 2000. március 26.