A hétköznapjainkat könnyen kitölti a munka, a család, a szolgálat, a szervezés és a következő feladat. Sokszor éppen arra marad a legkevesebb időnk, amire talán a legnagyobb szükségünk lenne: megállni, elcsendesedni, Istenre figyelni – és mindezt közösségben megélni.
Gyülekezeti elvonulásunkon, a megújult tahi Sion Hegye Református Konferenciaközpontban erre kaptunk lehetőséget. Az imádság évében természetes volt, hogy együttlétünk középpontjába is az imádság kerüljön. Nem csupán beszélni szerettünk volna róla, hanem közelebb kerülni ahhoz, mit jelent az imádság református hitünkben, hogyan formálta az egyház életét az évszázadok során, és hogyan lehet ma is élő része a mindennapjainknak.
Lányi Gábor lelkipásztorunk előadásában az imádság történetével ismerkedtünk meg. Egyháztörténeti távlatból láthattuk, hogyan változott az imádság gyakorlata és formája, miközben a lényege ugyanaz maradt: az ember újra és újra Isten felé fordul.
A nap másik fontos kérdését Jézus tanítványainak kérése adta: „Uram, taníts minket imádkozni!” (Lk 11,1) Fekete Márton vezetésével nemcsak előadást hallgattunk, hanem kisebb csoportokban is dolgoztunk, beszélgettünk, majd közösen osztottuk meg egymással a gondolatainkat. Jó volt megtapasztalni, hogy az imádságról nemcsak tanulni lehet: egymás tapasztalataiból, kérdéseiből és felismeréseiből is gazdagodhatunk.
Imádkozni sokféleképpen lehet
A délután már kifejezetten a gyakorlaté volt. Különböző imaformákat próbálhattunk ki, és talán éppen ez volt az egyik legérdekesebb tapasztalata az együttlétnek. A résztvevők közelebbről is megismerhették többek között a szemlélődő imát, az önvizsgálati imát és a zsoltáros imádságot.
Ezek a formák különböző utakon segítettek ugyanahhoz: elcsendesedni Isten előtt, figyelni az Igére, önmagunkra és arra, amit Isten szeretne megmutatni nekünk. Volt, akinek egyik, volt, akinek másik forma vált közelebbivé – és éppen ebben volt értékes a közös gyakorlás. Nem egyetlen „helyes módszert” kerestünk, hanem annak lehetőségeit, hogyan lehet az imádság egyre természetesebb és mélyebb része keresztyén életünknek.
Az áhítatok is ezt a megállást és Istenre figyelést segítették. Külön öröm volt számunkra, hogy egyik áhítatunkat új beosztott lelkipásztorunk, Bányai Gréti tartotta. Magával ragadó, közvetlen és ösztönző stílusa sokunk számára adott új gondolatokat és lendületet.
Nemcsak együtt tanultunk – együtt is voltunk
Egy gyülekezeti elvonulás azonban több annál, mint előadások és szervezett alkalmak sora. Legalább ennyire fontosak a közös étkezések, a szünetekben kialakuló beszélgetések, a nevetések, a játék és az éneklés.
A közös játék megszervezését gyülekezetünk cserkészei vállalták, akik nagy lelkesedéssel és ügyességgel mozgatták meg a társaságot. Jó volt látni, mennyi ötlettel, energiával és természetességgel teremtettek olyan helyzeteket, amelyekben kortól függetlenül mindenki bekapcsolódhatott. Nem egyszerűen programot szerveztek: valódi közösségi élményt teremtettek.
Talán az egyik legegyszerűbb, mégis legfontosabb felismerésünk éppen ezekben az órákban született meg: mi szeretünk együtt lenni. Szeretünk együtt játszani, énekelni, beszélgetni, és szeretjük együtt dicsérni az Urat.
Ezek a könnyedebb pillanatok sem állnak távol a gyülekezeti közösség lényegétől. Éppen ellenkezőleg: ilyenkor jobban megismerjük egymást, olyanokkal is beszélgetésbe kerülünk, akikkel vasárnaponként talán csak néhány szót váltunk, és egyre inkább megtapasztaljuk, hogy valóban közösséghez tartozunk.
Mert végső soron nem az azonos érdeklődés, az életkor vagy a hasonló élethelyzet köt össze bennünket. Az evangélium a közös pontunk. Krisztus az, aki egymás mellé hív bennünket, és akiben különbözőségünk ellenére is egy közösséggé lehetünk.
Jó volt megérkezni Tahiba
Az együttlétünkhöz sokat adott maga a helyszín is. A felújított Sion Hegye Református Konferenciaközpont kényelmes és szerethető környezetet adott az elvonulásnak. A nagy melegben különösen értékeltük, hogy a megújult épületekben már légkondicionált helyiségek fogadtak bennünket, így az időjárás ellenére is jó körülmények között tudtunk együtt lenni, tanulni, beszélgetni és pihenni.
De talán ennél is fontosabb volt, hogy néhány napra valóban kiszakadhattunk a megszokott ritmusból.
Szükségünk van erre. Szükségünk van arra, hogy időről időre ne a következő feladat felé siessünk, hanem megálljunk Isten előtt. Hogy legyen időnk imádkozni, Igét hallgatni, egymásra figyelni – és arra is, hogy egyszerűen örüljünk egymás társaságának.
Mit viszünk magunkkal?
Az elvonulást morzsaszedegetéssel
Az elvonulás végére nem lett kevesebb feladatunk, és a hétköznapok sem lettek lassabbak. Mi azonban egy kicsit másképpen térhettünk vissza közéjük.
És egy közös kívánság egészen biztosan megfogalmazódott bennünk: szeretnénk több ilyen alkalmat. Több időt arra, hogy Isten előtt megálljunk. Hogy együtt imádkozzunk és énekeljünk. Hogy játsszunk és nevessünk. Hogy legyen időnk egymásra, és közben újra meg újra emlékeztessük magunkat arra, mi az, ami igazán összeköt bennünket.
Mert a gyülekezet nemcsak a vasárnapi istentisztelet közössége. Együtt tanulunk hinni, imádkozni, szolgálni, örülni és hordozni egymást. Jó volt Tahiban ebből valamit újra megtapasztalni: az evangélium örömhíre köt össze bennünket, Krisztus pedig olyan közösséggé formál, amelyben jó együtt megállni Isten előtt – és jó egyszerűen együtt lenni.
„Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben Istennek.”
Kolossé 3,16
Sipos Judit