Zárójeles evangélium: nem hittek!

Ezek a kemény szavak azonban mutatnak valami jót is: azt mutatják, hogy Jézus feltámadásának hírében hinni Jézus szerint reális és logikusan következtethető lehetőség volt a tanítványok számára, és így persze a mindenkori, a mai tanítványok számára is! Azt mutatja, hogy Jézus nem olyat kér számon, ami lehetetlen lenne, amiről azok nem tehetnek, annál is inkább, mert az asszonyok, és a tanítványok közül legalábbis János, ellenpéldák. Ők hisznek.

Sánta Ibolya
2017. április 17.

Lekció: 114. zsoltár
Imádkozzunk! Urunk, Jézus Krisztus, köszönjük a késztetést, a vágyat vagy az ellenkező vágyat legyőző akaratot, amely ide hozott. Te sohase végzel félmunkát, de tudsz várni. Mégis arra kérünk, a Szentlélek által az is megtörténjen, amiért ide jöttünk: hogy az Ige építsen és erősítsen a benned való hitben. Te nálunk pontosabban el tudod választani bennünk azt, ami méltatlan hozzád és tisztátalan: bocsásd meg a bűnt és adj jó lelkiismeretet abban, ami szabad, így ebben az ünnepi időben is! Nevedért kérünk, hallgass meg. Ámen.

Textus: “A hét első napján, korán reggel, miután feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. Ő elment, és megvitte a hírt követőinek, akik gyászoltak és sírtak. Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hitték el. Ezután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek. Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket, keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. Ezután így szólt hozzájuk: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Márk evangéliuma 16. rész 9–18. versei)

Kedves Testvérek!

Akik együtt olvassák a Bibliaolvasó kalauz szerint a Bibliát velünk, amikor elér ki-ki a maga Bibliájában Márk evangéliumának ide a végére, és meglátja, hogy ez a rész zárójelbe van téve, majd – ha gyakorlottabb bibliaolvasó – megnézi a lap alján a kis megjegyzéseket, jelzéseket, és azt olvassa, hogy ez a szakasz, amit most hallottunk, amely zárójelbe van téve, nem szerepel a legrégebbi Márk evangéliuma kéziratokban, mindjárt elfoghatja a bizonytalanság, hogy vajon akkor ez a rész hiteles-e és érvényes-e annyira, mint az evangélium többi, megelőző része? Akiknek Károli Bibliájuk van, azok pedig a legtöbbször hallják az idehirdetésben, hogy bizony ezt a záró beszámolót utólag illesztették Márk evangéliumához. És könnyen elbizonytalanodunk, amikor a régiségnek egyfajta eredetiséget, hiteleséget igazoló jelentése van, hogy lehet-e ugyanúgy bízni ebben a szövegben, mint az evangélium teljes szövegében! Ugyanúgy Istentől ihletett-e és ebből fakadóan ugyanúgy hordoz-e megbízható tanítást, üzenetet a számunkra? Van még egy hasonló rész a János evangéliumában a házasságtörő asszonyról. Hát hiteles üzenettel bíró részek-e ezek?
Egyértelműen igen. A kérdést ugyanis több dolog, de leginkább az dönti el, hogy amit ezek a valamivel később az evangéliumokhoz csatolt részek tartalmaznak, összecsengenek-e, harmonizálnak-e az egész evangéliummal vagy ellentétben állnak azzal? Sőt, ebben az esetben, Márk evangéliuma befejező szövegének esetében más evangéliumokról beszélhetünk, mert több evangéliummal is összecseng Márk befejezésének a tartalma. Magdalai Mária találkozása jóval részletesebben olvasható János evangéliumában és ugyanaz a kitétel itt is megjelenik, ami nagyon fontos, hogy elvitte, megvitte a tanítványoknak a feltámadásról szóló hírt. Az pedig, hogy „más alakban jelent meg közülük” – ti. Jézus tágabb tanítványi körét számba véve közülük kettőnek – „útközben, amikor vidékre mentek”, akik aztán a többieknek ugyanúgy megvitték a hírt, mint Magdalai Mária, szintén nagyon részletesen, jóval részletesebben olvasható Lukács evangéliumában. Sőt, a „más alakban” itt röviden arra utal, ami ott egy kicsit furcsa: mintha a két emmausi tanítvány szemét, „látását valami akadályozta volna, és nem ismerték fel Jézust”. De Máté evangéliumával is erősen összecseng az, hogy természetesen a tizenegynek is megjelent, és világot átölelő missziós parancsot adott nekik.
Ám más is beleköti ezt a kicsi részt az evangéliumok közös szövetébe. Egy olyan sajátosság, amely ilyen koncentráltan, ennyire koncentráltan más evangéliumi beszámolókban nem jelenik meg, és ma erről szól az igehirdetés. Arról a ritmikusan négyszer is ismétlődő megjegyzésről, megfogalmazásról, hogy „nem hittek, nem hittek, nem hisznek”. Mária látta Jézust, elmondja, de nem hitték el. A vidékre tartó két tanítványnak sem hittek. Jézus szemükre is veti, hogy nem hittek, és végül, talán éppen ezért beszél Jézus úgy, hogy akik hisznek, üdvözülnek, és akik nem hisznek, elkárhoznak. Erről a négy szóról, négy kifejezésről halljuk ma Isten üzenetét.
Ez a hitetlenség különféle formában, egy-két kivételt leszámítva ott van azért a négy evangéliumnak a feltámadásról szóló mind a tizenöt beszámolójában is. Máté úgy írja le Jézus és a tanítványok találkozását, hogy amikor meglátták Jézust, leborultak előtte, pedig kétségek fogták el őket. Lukács arról számol be, hogy amikor az asszonyok hírül vitték az angyal üzenetét Jézus feltámadásáról, üres fecsegésnek tartják, és nem hisznek nekik. És később, bár már tudtak arról, hogy az Úr megjelent Simonnak, erről be is számolnak az Emmausból visszatérő két tanítványnak, éppen amikor ezt újságolják és Jézus megjelenik közöttük, megrettentek és félelmükben azt hitték, hogy valami szellemet látnak. Jézus reagál is erre a megrettenésre és megkérdezi: miért rémültetek meg és miért támadt kétség a szívetekben? János evangéliumából pedig jól ismerjük a hitetlen Tamás történetét. Ilyen masszívan veszi körül a keresztyén hit legközepét, szívét, a feltámadásról szóló evangéliumot a hitetlenség, a kétség, az, hogy nem hittek.
Sokan ebben a Jézus feltámadása melletti érvet látnak. Hogy még a legközelebbi tanítványai is hitetlenkednek és hogy erről az evangéliumok őszintén beszámolnak. Hogy egyáltalán nem úgy viselkedik a tizenegy, mint egy megkonstruált, kitalált tanmese szereplői, akik persze, annak rendje-módja szerint természetes hittel fogadják a feltámadás hírét, és így példaképként vannak állítva a későbbi hívők elé. Ezt az érvelést, hogy közvetve a tanítványok hitetlenkedése erősíti a feltámadásról szóló beszámolók hitelét és őszinteségét, ezt igaznak és logikusnak tarthatjuk, de éppen ebben a felolvasott szakaszban Jézus mégsem így értékeli a tanítványok hitetlenségét! Nem mondja azt sem, amit gyakran hallunk, és ez is igaz, hogy talán érthető a hitetlenkedés, mert túl nagy és páratlan dolgot hallottak a tanítványok; és azt se mondja, hogy milyen jól is jön majd ez a ti hitetlenségetek az én feltámadásomról szóló későbbi vitákban! Egyáltalán nem értékeli ennek a hitetlenségnek a közvetett bizonyító értékét, hanem nagyon is erőteljesen számon kéri a tanítványokat emiatt! Szemükre vetette – olvassuk – szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket! És ez még egészen visszafogott fordítása az eredeti fogalmazásnak, amely sokkal inkább kifejezi, hogy Jézus bizony keményen számon kérte őket. És ez egyébként megint egybevág Lukács leírásával a két emmausi tanítvánnyal folyatatott beszélgetésről, ahol Jézus szintén keményen fogalmaz: ó, ti balgák, milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megírtak a próféták!
Ezek a kemény szavak azonban mutatnak valami jót is: azt mutatják, hogy Jézus feltámadásának hírében hinni Jézus szerint reális és logikusan következtethető lehetőség volt a tanítványok számára, és így persze a mindenkori, a mai tanítványok számára is! Azt mutatja, hogy Jézus nem olyat kér számon, ami lehetetlen lenne, amiről azok nem tehetnek, annál is inkább, mert az asszonyok, és a tanítványok közül legalábbis János, ellenpéldák. Ők hisznek. Természetesen hűtlenek lennénk a bibliai beszámolókhoz, ha úgy állítanánk be, hogy Jézus csak ilyen feddően, ilyen elítélően viszonyul az ilyen hihetetlenséghez és így még jobban elbizonytalanítanánk olyanokat, akik szeretnének hinni, de kétségeik vannak. Ám Jézus sokfélre módon viszonyul a kétséghez, a hitetlenséghez, Tamásnak például kész azt is megtenni, amit az a tanítványtársaival győzködve mintegy feltételül szab: ha nem látom és nem érintem a szegek helyét, nem hiszem. S amikor Jézus újra megjelenik közöttük, mit képes mondani és megtenni? Hát nyújtsd ide a kezed és lásd, amit akartál! De más beszámolók szerint ugyanezt megteszi az egész tanítványi körrel is. Sőt, amikor ez nem elég, mert továbbra is szellemnek hiszik őt, nagyon gyakorlatiasan, bár a mi szemünkben talán egy más világot megjárt és feltámadott Istenfiúhoz mérve szokatlan módon, megeszik egy sült halat, hogy meggyőzze őket valóságos létéről. És még sorolhatnánk az evangéliumok alapján, hogy hányféle gesztust tett Jézus, hogy hitre segítse a hitetlent. De az is kétségtelen, hogy itt, ebben a bibliai részben Jézus szerint nem hinni a feltámadás hírében kemény beszédre, számonkérésre is okot ad. Újra mondom azt a jó hírt, azt az evangéliumot is, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy hinni a feltámadás evangéliumában Jézus szerint reális, megalapozott, megalapozható dolog. Mi van hát a kemény szavak mögött?
Jézus a keményszívűséggel köti össze ezt a hitetlenséget. És ez különben megint nagyon erősen Márk evangéliumához kapcsolja ezt a későn ide illesztett kis részt, amiről ma beszélünk, mert Márk evangéliumában ismétlődően előkerül, leggyakrabban az evangéliumok között a keményszívűség. Mi ezt valamiféle érzéketlenséggel, hidegséggel vagy gőggel azonosítjuk, de ez mindjárt félre is visz minket. Jézus és az evangéliumok szóhasználatában a keményszívűség egészen más. Sokkal inkább a belátás, az értelem helye, mint aminek mi látjuk a szívet. Legvilágosabb ez akkor, amikor a farizeusok kovászától óvja a tizenkettőt és ezt a tizenkettő teljesen félreérti. Ekkor így kérdezgeti őket: hát még mindig nem veszítek észre, nem értitek, még mindig ilyen keményszívűek vagytok, van szemetek és mégsem láttok, fületek van és mégsem hallotok, nem is emlékeztek, még mindig nem értitek? Ez a keményszívűség legpontosabb, leggazdagabban körüljárt tartalma. Vagy legismertebb hőse a magvető példázatán idézett ézsaiási prófécia. Látva nem látnak, hallva nem hallanak, így szívükkel nem értenek. Látni, hallani, észrevenni, emlékezni, ezt jelenti, hogy szívvel érteni, hogy nem keményszívű valaki. És látva nem látni, hallva nem hallani, nem észrevenni, nem emlékezni és ezt értelemmel nem egyberakni, ez a keményszívűség.
Nem azt kéri Jézus számon, hogy hallottak egy hihetetlen dolgot egy asszonytól, még ha róla, Jézusról szól is, és nem hittek rögtön neki. Hiszen ha tényleg valami képtelenséget mondott volna Mária, akkor azt is el kellett volna fogadniuk? Tényleg be kell dőlni minden képtelenségnek, főleg, ha az Jézusról szól? Ez a hit? Ez már az első időkben sem így volt, hiszen Jézusról egy csomó kitalált és mai füllel képtelenségnek tűnő beszámoló keringett, amiket nem hitték el az első keresztyének, nem is válogatták be a kánonba ezeket az írásokat. De Jézus arra utal itt, hogy a tanítványok maguk látták őt például csodákat, messiási jeleket tenni, hogy maguk hallották, amint többször is előre bejelenti a kereszthalálát és a feltámadását. És erre kéne emlékezniük, és mindezt kellene az értelmükkel összevetni azzal, amit Mária és a két emmausi tanítvány is állít: a feltámadás hírével! Mert így látva, hallva, emlékezve minden okuk megvan arra, hogy higgyenek. De keményszívűek, azaz amit láttak, hallottak, amire emlékezniük kéne, azt nem rakta bennük össze az értelem. Csak történtek velük és körülöttük a dolgok, aztán ment tovább az élet, új események jöttek, új csodák, azok kioltották, de legalábbis elhalványították a korábbiak emlékét, és a sok tapasztalat, tanítás nem állt össze egységes, meggyőződéses képpé Jézusról, hogy várnák, de legalább is hinnék a föltámadás hírét.
Amit Jézus és még előtte a próféták előre megmondtak, számunkra is az alap. Hozzá kell adódjon a feltámadásról szóló beszámolókhoz. És erősítők, igen, erősítők azok az érvek is, amiket a bibliai beszámolókra építve dolgoztak ki. Egyet már hallottunk, hogy a tanítványok hitetlensége közvetett bizonyíték a beszámolók pontosságára és hitelességére. Vagy az asszonyok kiemelt szerepe Jézus feltámadásával kapcsolatban. Hiszen az ő említésük mindenki szemében, zsidók és pogányok szemében gyengítette, csökkentette eme beszámolók hitelességét. A nő szava nem számít, csak üres fecsegés lehet. És ha mégis olvasunk erről, mégpedig olyan kiemelt módon, ahogy olvasunk, az csakis azért lehet, mert így is történt! Hasonlóan fontos az is, hogy a sír kétségtelenül üres és a Krisztus-hit terjedését egyszerűen meg lehetett volna akadályozni, ha Jézus ellenfelei a holttestét be tudják mutatni. De nem tudták. És ne vessük el, ne toljuk félre ezeket a megfontolásokat azzal, hogyha szívedben érzed Jézust, akkor ezekre nincsen szükség, sőt, ezek nem is tartoznak az igaz hithez. Hiszen éppen most hallottuk, hogy a szív és az értelem, az értelem aktív munkája mennyire összetartozik a Biblia szemlélete szerint! Tapasztalni szívben, hogy Jézus él, gyönyörűséges és fontos dolog, de nem léphet az Írások és az Írások ismeretére alapozott tények helyére. A hitet együtt alkotják, a szívbeli tapasztalat és az, ami megíratott, de a sorrend, a fontossági sorrend fölcserélhetetlen.
Márk evangéliumának ez a kis, befejező szakasza ma azt az üzenetet, tanítást hordozta számunkra, hogy Jézus szerint a tanítványnak hinni, hinni a legtöbbet, a legnagyobbat, az ő feltámadását, nem valami rendkívüli, valami felfoghatatlan, hanem szinte természetes, reális, kiélezetten fogalmazva, elvárható dolog. Az a váratlan és az a nem rendjén való, ha ebben hitetlen. Erről Jézus kemény szavai tanúskodnak. E hit kulcsa pedig a szívvel való értés: emlékezni az előre elmondott kinyilatkoztatásokra, a tőle látottakra és tapasztaltakra, nem engedni széthullni ezeket az időben, hanem tudatosan őrizni.
És végül, az utolsó „nem hisznek”, amiről Jézus beszél, talán nem véletlenül épp itt, amikor a hitetlenségnek ilyen koncentrált tapasztalatával találkozik: „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, az elkárhozik”. Azért is szívesen kitérek erre és érdemes erről beszélnünk, mert keresztyénektől és nem keresztyénektől is gyakran hallottam, az utóbbi időben kétszer is rövid időn belül, hogy milyen botrányos ez, de legalább is kérdéses, hogy hogyan is múlhat 70-80 éven az örök üdvösség, vagy főleg az örök kárhozat. Főként ez utóbbi kérdéses, ez tűnik különösebben aránytalannak; mert jó, ha a jutalom nagy, azt jól ki lehet bírni, de ha a büntetés túl nagy, az igazságtalan! S úgy gondolom ez elég fontos kérdés ahhoz, hogy válaszoljunk rá, már csak azért is, mert olyan keresztyéneknek is kérdés ez, akik nem magukat féltik, hanem embertársaikat. Azonban, amikor ezt kérdezzük, hogy hogyan lehet 70-80 évet az örökkévalóság mellé tenni, akkor hosszúságokat, időszakokat, időhosszúságokat állítunk egymás mellé. És nem figyelünk arra, hogy mi is ezeknek az időknek a tartalmuk. Nagy dolgok pillanatok alatt eldőlhetnek, mégse mondjuk, hogy nincs jelentőségük, csupán azért, mert pár perc vagy pár óra alatt születtek meg. A telő idő hossza és az eltelt idő tartalma, jelentősége nincs összekötve. A tudomány szerint a világegyetem mintegy 13 milliárd éves: mi ehhez képest Jézus élete a földön, az idő hosszát tekintve? Vagy még inkább: mi ehhez a 13 milliárd évhez képest a szenvedéstörténet hossza nagycsütörtök estétől nagypéntek délutánig? És még tovább: mi ehhez az a hat óra a kereszten?! Mégis, ez a hat óra felülmúlja a 13 milliárd évet, akkora a jelentősége, hiszen Isten ekkor a Fiában önmagát adta a világért, az emberért! Ez a hat óra ezért nemcsak a világegyetem idejével, fennállásával ér fel, hanem az egész örökkévalósággal. Mi, a magunk 60-80 éve alatt valamikor erről a felülmúlhatatlan hat óráról döntünk, hogy mi a közünk hozzá. Ez a mi 60- 80 évünknek a legnagyobb tétje, döntése! Hogyne mondhatná hát Jézus, hogy aki hisz, az megkeresztelkedik és üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. Éppen ez a mondása világít rá arra, amit enélkül tán fel sem tudnánk mérni: hogy mekkora is volt az üdvösségünk ára.
Nem hinni értelem nélkül, azaz kemény szívvel, és hinni, de nem vakon, hanem éppenhogy látva, hallva, emlékezve, és tudva, hogy ezekkel üdvösségünk felől is döntünk, ez az üzenete, tanítása ennek a mai húsvéti igénknek. Ámen.

Imádkozzunk!
Dicsőséges Jézusunk, magasztalunk téged azért, ami a teremtettség idejének milliomod része: halálodért és feltámadásodért, s amelynek értéke mégis felér az örökkévalósággal, ahova minket vársz. Hálát adunk a hitért, amellyel megajándékoztál, és könyörgünk a pillanatnak élő, az események sodrásában élő, akár megtapasztalásait is feledő embertársainkért! Könyörgünk az egész Krisztus testéért, az egyházért, hiszen ha szenved egy tag, vele kell szenvedjen valamennyi. Kérünk a különféle világi és egyházi tisztséget viselőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet élhessünk Isten akarata szerint, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság megismerésére. Nevedért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Lejegyezte: Vásárhelyi Péter