Túlélni épen

Az erőt nem úgy éljük meg, hogy erősnek is érezzük magunkat! De ami ennél meglepőbb, a Krisztus erejét sem úgy éljük meg, hogy egyszer csak erősnek érezzük magunkat, hogy hirtelen elmúlik az erőtlenség és valami hősies szilárdság árad szét bennünk! Nem kizárt, hogy lehet ilyen is, de Pál általános tapasztalatként úgy ír erről, ahogy itt hallottuk: elégedj meg az én kegyelmemmel, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Ezért, mondja Pál, amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Ez pedig azt jelenti, hogy az érzései tökéletesen ellentmondanak a valóságnak!

Sánta Ibolya
2018. április 22.

Lekció: “Megint csak azt mondom, senki se tartson esztelennek, ha pedig mégis annak gondoltok, akkor esztelenként is fogadjatok el, hogy egy kissé én is dicsekedhessem. Amit mondok, nem az Úr szerint mondom, hanem szinte esztelenül, a dicsekedésnek ezzel a merészségével. Minthogy sokan dicsekednek test szerint, én is dicsekedni fogok. Hiszen ti okosak vagytok, és szívesen eltűritek az eszteleneket: mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki élősködik rajtatok, ha valaki zsákmányul ejt titeket, ha valaki hatalmaskodik rajtatok, ha valaki arcul üt benneteket. Szégyenkezve szólok, minthogy ehhez mi gyengék voltunk. De ha valaki merész valamiben, esztelenül szólok, merész vagyok én is. Héberek ők? Én is. Izráeliták? Én is. Ábrahám utódai? Én is. Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, 25háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja. Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék én is erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy ne égnék én is? Ha dicsekednem kell, gyengeségeimmel fogok dicsekedni. Az Úr Jézus Istene és Atyja, aki áldott örökké, tudja, hogy nem hazudok.” (Pál második levele a korinthusiaknak 11. rész 16-31. versei)

Imádkozzunk! Istenünk, nem nagyon jutott eszünkbe, hogy a gyengeségeinkkel és a szenvedéseinkkel dicsekedjünk. Ezeket általában nagyon komolyan soroljuk magunkban panaszképpen, esetleg másoknak is. De ez a lehetőség, amit Pál mutat, oly távoli tőlünk. Te mindent látsz és értesz, ezeket a perceinket, a lelki mozgatórúgóinkat is. Kérünk, hogy most teremts világosságot, építs hitben és erőben, és kérünk, hogy bocsásd meg mindazt, amit ellened és felebarátunk ellen vétettünk, mindazt, ami akadály lehet abban, hogy épüljünk a hitben! Nevedért kérünk, hallgass meg! Ámen.

Textus: “Dicsekednem kell, habár nem használ; rátérek azért az Úr megjelenéseire és kinyilatkoztatásaira. Ismerek egy embert a Krisztusban: tizennégy évvel ezelőtt – hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja -, elragadtatott a harmadik égig. Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja -, elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek elmondania. Ezzel az emberrel dicsekszem, nem pedig önmagammal; ha csak az erőtlenségeimmel nem. Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall; még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem. Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért a Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban; mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (Pál második levele a korinthusiaknak 12. rész 1-10. versei)

Kedves Testvéreim!

Ilyen személyes hangú vallomásról, ami ugyanakkor az Isten Igéje, csak ehhez méltóan lehet beszélni, személyesen. Két, hogy úgy mondjam, vezérszava van a felolvasott, valamint a megelőző és a következő résznek, amelyek önmagukban egyáltalán nem vallásos szavak, sőt, a keresztyén fogalmaink szerint nem is nagyon illenek a keresztyén ember szájába, a hitről való beszédbe, hanem nagyon is távol állnak attól: az egyik a ’dicsekedés’, a másik pedig az ’esztelen’.
Ha nemcsak szó szerint, hanem az eredeti mellékzöngéjével akarjuk lefordítani azt, hogy ’dicsekedni’, akkor úgy mondhatnánk, hogy nagyképűsködni. Erről beszél itt Pál. Az ’esztelent’ pedig a magyar nyelv rugalmas árnyalatára építve, kissé nyersebb, de hűbb formában így lehetne fordítani: eszetlen. A vallásos nyelvezetbe egyik sem épült bele, sem a dicsekedni, sem az eszetlen, esztelen. Illetve amennyiben a dicsekedés szóba kerül, mindig a nagyképűsködés értelmében beszélünk róla, azaz úgy, hogy ez gőg, tilos valami, pedig Pálnak nagyon jellegzetes kifejezése. Az Újszövetségben 53-szor olvassuk, és ebből 48-szor Pál használja! Mégpedig legtöbbször teljesen pozitív értelemben: a Krisztussal dicsekszik, azaz nemcsak hogy elvállalja, hogy ő keresztyén, hanem olyan értéknek tartja, hogy dicsekszik vele – ez is elég sokatmondó lehet számunkra! Aztán a gyülekezetekkel, azok hitével is dicsekszik. Egyébként éppen a korinthusiakkal is, már ami jó bennük van, azzal is dicsekszik. Arról is ír, hogy az ítéletkor kölcsönösen dicsekedni fognak egymással: az apostol és munkatársai a gyülekezetekkel, azok pedig ővelük. Nyilván, mint a Krisztus evangéliumának tanúival, hordozóival, mint ennek az evangéliumnak az erejéről tanúskodókkal.
Azonban itt, ahogy mondtam, nem ilyen pozitív és jó értelemben beszél a dicsekvésről, hanem kifejezetten a nagyképűség értelmében! Arról a helyzetről van szó, hogy Korinthusban, épp ott, ahol a legnagyobb félelemmel lát a missziónak, ahol a legtöbbet pátyolgatta a gyülekezetet, megjelentek – ahogy ő mondja: álapostolok, vagy máshol gunyorosan főapostoloknak nevezi őket –, akik arra hivatkoztak, hogy ők Jézus népéből valók, Jézus vallásából valók, ahogy olvastuk is, hogy héberek, izraeliták, Ábrahám magva, Krisztus szolgái! Azzal is dicsekedtek, hogy különleges kijelentéseket kaptak látomásukban és ezért magasabbrendűnek hirdették magukat a pogányokból lett egyszerű, mezei keresztyénekhez képest. Élősködtek rajtuk, ebből nyilván elég jól éltek, a magasból parancsolgattak, ítélkeztek, sőt odáig fajult a felsőbbrendűségük, hogy akár arcul is ütötték a nekik nem tetszőket. Legalábbis nem zárható ki, hogy amikor Pál erről ír, azt szó szerint érti. A korinthusiak pedig ahelyett, hogy ezek ellen lázadtak volna, amit Pállal szemben mindig gondolkodás nélkül megtettek, meghajoltak előttük és elismerték nagyságukat. Mellettük Pál csak egy mezítlábas senkinek látszott a szemükben.
Érthető, ha Pál azt mondja, most én is nagyképűsködök egy kicsit! Sőt, hogy nagyon gunyoros hangnemben tart tükröt eléjük: senki ne tartson esztelennek, ha pedig mégis annak gondoltok, akkor esztelenként fogadjatok is el! Hogy egy kissé én is dicsekedhessem! Nem lehetünk eléggé hálásak ezeknek az álapostoloknak vagy főapostoloknak, mert ha ők nem lettek volna, sem azokról a mélységekről nem lenne fogalmunk, amelyeket Pál átélt, sem arról a magasságról, ami neki megadatott! Nem lenne fogalmunk arról, hogy mire képes az ember Krisztusért, és nem lenne fogalmunk arról sem, hogy mit képes megtenni az Isten egy emberrel, a szolgájával az emberekért! Bölcs felismerése Kálvinnak, aki szintén tapasztalatból beszélt, hogy ami jót a világon Isten véghez akar vinni, azt emberek gonosz szándékával valósítja meg. Ha nem lettek volna ezek az ál- vagy fő apostolok, nem látnánk, hogy mit is jelentett, amit Pálról mondott az Úr, amikor megtért és időlegesen megvakult: megmutatom neki, hogy mennyit kell szenvednie az én nevemért (Ap Csel 9,16)! Nem lenne fogalmunk arról, hogy Krisztus mennyire nem a levegőbe beszélt!
Az a vezérkérdésünk az igehirdetésben, hogy túl lehet-e élni, ki lehet-e bírni ép idegrendszerrel, ép pszichével, ép értelemmel, hogy valakit visszatérően bebörtönöznek, olyan sokszor, hogy hirtelen a számát sem tudja, miközben arról pontosan beszámol, hogy ötször kapott zsidó bíróságtól egy híján negyven botütést – amibe azt is bele kell számítani, hogy ez nem egy állandó kvóta, lehetne kevesebb is, de Pálra mindig a legszigorúbb mértéket rótták ki. Háromszor megvesszőzték, ez a római igazságszolgáltatást jelentette, amely semmivel sem volt enyhébb a zsidó botozásnál, háromszor hajótörést szenvedett, egyszre hajszál híján halálra kövezték, rablók kezébe esett, kényszerűen éhezett és szomjazott, emellett rendszeresen és önkéntesen böjtölt, gyakori fázás, hideg volt a része… És ezek csak a nagyobbak, mert – ahogy hozzáteszi – ezek mellett még ott van a „reszli”, a naponkénti zaklattatás, és az összes, minimum tizenhat gyülekezet gondja. Ez körülbelül 15 év mérlege.
Túl lehet-e élni mindezt anélkül, hogy az idegrendszer, az elme ne károsodna, hogy valaki normális maradjon? És marad mindezek után is, mert mindezek után nem a nyugalom jön, hanem a további küldetés állandó terhe és épp most egy konfliktus terhe is. Vékony jégen járunk, mert a legtöbben nem vagyunk szakemberek, hogy erre válaszolni tudjunk, és egy szakember talán nem is vállalkozna ilyen rövid összefoglaló alapján, hogy igent vagy nemet mondjon arra, hogy túl lehet-e mindezt élni ép személyiséggel? De azt mégiscsak csodálhatjuk, hogy aki ennyi mindenen ment és megy keresztül, az éppen ezekben az években és a későbbiekben is milyen leveleket írt a különböző gyülekezeteknek és a munkatársainak! Nyoma sincs ezekben a levelekben megrokkant léleknek vagy gondolkodásnak! Ellenkezőleg, árad belőlük a lendület, a mélyen látó bölcsesség, a belső logika és erkölcsi fegyelem. Aki ennyit és így kibírt, arra mi azt mondjuk, erős ember, hős. Hát ki erős és hős, ha nem az, aki ennyit és így kibírt? És mégis Pál, a legkomolyabban és a legőszintébben azt mondja, hogy mindebből, mindebben egy dolog derül ki világosan számomra: hogy mennyire erőtlen és gyenge is vagyok! Nyíltan ír arról, itt és a későbbiekben is, hogy mennyire meggyötörte mindez, hogy mennyit kívánt tőle fizikailag és lelkileg, mennyi hitet és mennyi imádságot kívánt, mennyi aggodalmat, mennyi félelmet, hányféle indulatot keltett benne! Milyen furcsa, hogy kívülről egy erős ember áll előttünk, aki hihetetlenül sokat kibírt, belülről pedig, ahogy ő maga nyíltan mondja, egy erőtlen vagy gyenge!
Egészen lenyűgöző ez az őszinteség, ahogy Pál nem játssza el a hit bajnokát, ahogy azt az álapostolok eljátszották. Egészen lenyűgöző, mert magunkra ismerhetünk. Ki látja, mi zajlik bennünk és mibe is kerül egy-egy helyzetben helytállnunk? És kibe látunk bele, hogy mi zajlik benne, mibe is kerül neki egy helyzetben helytállni? Az erőt nem úgy éljük meg, hogy erősnek is érezzük magunkat! De ami ennél meglepőbb, a Krisztus erejét sem úgy éljük meg, hogy egyszer csak erősnek érezzük magunkat, hogy hirtelen elmúlik az erőtlenség és valami hősies szilárdság árad szét bennünk! Nem kizárt, hogy lehet ilyen is, de Pál általános tapasztalatként úgy ír erről, ahogy itt hallottuk: elégedj meg az én kegyelmemmel, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Ezért, mondja Pál, amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős. Ez pedig azt jelenti, hogy az érzései tökéletesen ellentmondanak a valóságnak! Hogy úgy érzi, kiszolgáltatott helyzetben van, tehetetlen, és eközben a valóság az, hogy Krisztus ereje hordozza őt is és a helyzetet is! A valóság az, hogy az Úr éppen így éri el a célját. Pál esetében ez a cél elég világos, általában a misszió, de egészen konkrétan és rövid távon a korinthusiak megvilágosítása, hogy ki is a hiteles apostol, akire az üdvösségüket bízhatják.
De ránk nézve is érvényes ez az ellentmondásos törvényszerűség, hogy amikor erőtlennek érezzük magunkat, Krisztus ereje akkor is hordozza a helyzetet, hordoz minket, a kapcsolatainkat, és célhoz is ér. Nem biztos, hogy ahhoz a célhoz, amit mi szeretnénk elérni, amit mi kitűztünk, de mindenképpen ahhoz a célhoz, amit az Úr általunk véghezvinni, éppen a mi erőtlenségünk által véghezvinni kíván. És ebből az egész belső történetből lehet, hogy kívülről nem sok vagy semmi nem látszik.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy mindenkor csak a félelem vagy az erőtlenség és a tehetetlenség kell jellemezzen minket. Lukács az Apostolok Cselekedeteiben többször beszámol arról, hogy Pál milyen bátran beszélt, milyen céltudatosan tervezett és láthatjuk a leveleiben is, milyen határozott hangon ír a különféle gyülekezeteknek. Azonban megtanulta, és így vele együtt mi is megtanuljuk, hogy azt a célt, amit az Úr el akar érni általunk, csupán a mi erőnk nem valósíthatja meg.
A kérdésre, hogy túl lehet-e mindezt élni ép személyiséggel, a felolvasott igeszakaszban van másik válasz is, amely a nagy mélységek után felfoghatatlan magasságról ír. És ezt is az álapostoloknak köszönhetjük, akik kiprovokálták Pálból. Ezek az elragadtatásról szóló szavak, amikről csak röviden beszélünk, hisz Pál is gyakorlatilag csak a tényről tájékoztat, mert a lényegről, amit megtapasztalt, a beszédekről, amelyeket hallott, nem nyilatkozhat. Ha pedig így van, akkor fölösleges is kérdeznünk, hogy miért és hogy vajon mi lehetett az? Ami fontos a számunkra belőle az az, hogy az apostol az elhívása után nem sokkal ebben a tapasztalatban egy felmérhetetlen erőforrást kapott, „hitenergia-bombát”, ha mondhatjuk így. Biztosan ebben az élményben gyökerezik az a kijelentése, hogy a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk nem hasonlítható ahhoz a dicsőséghez, ami az örökkévalóságban vár ránk (2Kor 4,17). Ez a várakozásunk az ő szavai alapján tehát nem általános apostoli kijelentésen alapul, hogy „az apostol mondta, akkor biztos igaz”, és nem is azon a belső logikán, hogy „hát persze, az Isten világa biztosan sokkal jobb, mint a földi világunk”, hanem Pál közvetlen és konkrét tapasztalatán! De milyen érdekes, hogy ez a tapasztalat, ez a rendkívüli tapasztalat annyira nem könnyítette meg a földi szenvedéseit, hogy ne könyörgött volna sokszor szabadulásért! (Itt a háromszor nem konkrétan három alkalmat jelent, hanem azt jelenti, hogy sokszor.) Tehát ez a rendkívüli tapasztalat annyira nem könnyítette meg a földi szenvedéseit, hogy ne könyörgött volna sokszor azért, hogy Isten szabadítsa meg a tövistől! A magam részéről azokkal értek egyet, akik a tövisben, a testbe adott tövisben nem egy betegséget látnak csupán, hanem éppen az üldöztetést is: hiszen a tövis és a tüske az Ószövetségben, amit Pál oly jól ismert és használt, visszatérően az ellenséget szimbolizálja. Tehát érdekes az a helyzet, és megint meglepi a várakozásunkat, hogy a rendkívüli magasság megtapasztalása nem szüntette meg, nem tette semmissé a szenvedés súlyát, még csak meg sem könnyítette. Csak, de, erőt adott mégis az elhordozásukhoz.
Nem tudom, lehet-e mondani, hogy Isten a szenvedésekkel és a próbatételekkel azonos arányban ad különleges hittapasztalatokat, de egyetértek azokkal a bibliamagyarázókkal, akik szerint Pál esetében ez a kettő, a rendkívüli és sok szenvedés, valamint a rendkívüli hittapasztalat, kinyilatkoztatás összefüggött.
A csoda azonban mindezek után nemcsak az a rendkívüliség, amit átélt, hanem a csoda az is, hogy így ép lélekkel, ép értelemmel ennyi mindent kibírt és nem omlott össze, nem lett roncsolt idegzetű ember! Furcsa működése, dinamikája ez Krisztus mennyei erejének, hogy azt nem teszi meg, hogy megszüntesse vagy akár könnyítse a próbák súlyát, hogy elvegye az erőtlenség érzését, azt, hogy nem bírom tovább, de mégis arra elég, hogy ne omoljon össze Pál! Ennyiben a csoda az, hogy valami nem következik be, valami végzetesen rossz nem következik be! Így persze nehezebb a dolgunk, mert az mégis csak egyértelmű és inkább a csoda irányába mutat, hogy valaki például egy gyógyíthatatlan betegségből meggyógyul, de az, hogy nem betegszik bele akár a legsúlyosabb diagnózissal egy helyzetbe valaki, ez kevésbé számít csodának! Pedig bizonyára sokszor igazat mondunk, talán nem mindig, de sokszor, amikor úgy fogalmazunk, hogy „visszatekintve csodálom, hogy nem roppantam össze, hogy kibírtam, hogy megküzdöttem valamilyen helyzettel”. Miközben folyamatosan azt érezzük át, hogy nincs erőnk hozzá.
Ennyiben pontosan az történik velünk, mint Pállal. A korábbi hittapasztalataink Isten gondviseléséről, vezetéséről, Krisztus szabadításáról, nehézségekből nem teszik könnyűvé a pillanatnyi próba elviselését, de az ismeretük, hogy magunkban hordozzuk ezeket, megmenthetnek az összeomlástól. Nem arról beszélünk most, hogy akik mégis összetörnek, azoknak nincs elég hitük, vagy Krisztus cserbenhagyta őket, csak, de, arról beszélhetünk Pál példája alapján, hogy a csoda sokszor nem az, ami megtörténik, hanem a csoda sokszor az, hogy valami nem következik be! Csak ezt sokkal nehezebb észrevenni. Ezért is beszélünk róla most.
Összegezve: mélységek és magasság, emberi erő és Krisztus ereje – ezeknek furcsa dinamikájába tekinthettünk bele. Abba, hogy az érzéseinkkel mennyire ellentétes sokszor a valóság! Hogy tudniillik Krisztus épp az erőtlenség által éri el – nem a mi, hanem az ő – célját, és hogy Krisztus ereje milyen sokszor „csak” megelőző hatású, „csak” az, hogy nem következik be valami rossz, ami pedig reális lenne. S ez nem kisebb csoda egyebeknél. Ámen.

Imádkozzunk! Istenünk, az ének szavainál szebben, átfogóbban tudunk-e most szólni? Mégis hozzátesszük, hogy hálát adunk neked azért, mert a valóság sokszor, tán a legtöbbször, mennyire más, mint amit mi érzékelünk, s ez a más valóság a javunkra van. Megvalljuk neked azt is, hogy sokszor azért sem gazdagodik a hittapasztalatunk, mert azt várjuk, hogy a mi céljainkat érjük el ahelyett, hogy átadnánk magunkat, vágyainkat a te céljaidnak. Nem akarunk elfelejtkezni azokról, akik most hordoznak súlyos terheket, különösen azokról, akik azt élik át, hogy nem bírom tovább. Tudjuk, hogy anélkül is hordozod őket, hogy mi kérnénk, mégis az imádság egységében eléd hozzuk őket. Eléd hozzuk a gyászolókat, a betegeket, megromlott kapcsolatban sínylődőket, minden nélkülözőt és üldözöttet is. Imádkozunk hozzád azokkal a szent szavakkal is, amelyekre Jézus Krisztus tanított minket: Mi Atyánk … Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter