Nagyobb történet

Még az a hasonlóság is megvan egyébként a két történet között, hogy akkor is indult, egy nappal korábban, 14-én egy küldöttség, bár nem a római, hanem az osztrák császárhoz Kossuth vezetésével, az úgynevezett felirati javaslatokkal, amiket március elején maga Kossuth mondott el a pozsonyi országgyűlésen, s amiket az alsóház el is fogadott. Azért ment a küldöttség, hogy megerősíttessék – persze nem a maguk hatalmát, de – a javaslatokat a császárral. Mennyire felkapnánk a fejünket mi is, ha Jézus köztünk élne és valami olyan történetet kezdene el mesélni, amiben olyan világosan felismerhetnénk ’48 eseményeit, mint az akkori hallgatók Heródes Arkhelaosz történetét!

Sánta Ibolya
2018. március 15.

Lekció: 90. zsoltár

Imádkozzunk! Isten, áldd meg a magyart bőséges kegyelmeddel! Nyújts feléje védő kart, ha ellenséggel küzd! Balsors, akit régen tép, hozd el rá a megbocsátás, az elengedés évét! Sokszor úgy érezzük, hogy mint az elsőszülött az áldás javait, úgy mi kétszeresen elvesszük a bűneinkért járó büntetést, Urunk. Könyörülj hát rajtunk! Ámen.

Textus: “Amikor pedig ezeket hallották, még egy példázatot is mondott, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: „Egy nemes ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, s úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Polgártársai azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja: ki hogyan kereskedett. Megjelent az első, és azt mondta: Uram, minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött. Aztán jött a második, és jelentette: Uram, minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt városon. Megérkezett a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, behajtom azt is, amit nem fektettem be, és learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg. Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van. Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz minája van! De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy királlyá legyek felettük, hozzátok ide, és vágjátok le itt előttem.” Miután ezeket elmondta, tovább haladt Jeruzsálem felé.” (Lukács evangéliuma 19. rész 11–28. versei)

Kedves Testvérek!

Jézus egyik példázatát hallottuk és tudjuk, hogy a példázat „csak” példázat, de mindig valamilyen valóságos dologgal példáz egy gondolatot. Így van ez most is. Ez egy történelmi eseményben gyökerező példázat, ezért választottam ma, március 15. ünnepére. Már a történet mozzanatai is a történelemre utalnak: királyságot szerezni megy egy nemesember – ez itt nem erkölcsi minősítés: nemes ember, hanem társadalmi kategória: nemesember –, utána pedig polgártársak küldöttsége indul. Polgártárs, küldöttség – egészen modern és a társadalmi-politikai szóhasználatba tartozó fogalmak. De gondoljuk csak meg: mer-e a küldöttség idegen területen tiltakozni? Ha valaki úgy szerez királyságot, hogy meghódít egy területet, ott kinél lehet egyáltalán reklamálni? S miért reklamálnának, hogy mifelettünk, otthon, ne uralkodjon? Ha gyűlölik a nemesembert, akkor úgy logikus, hogy inkább örülnek, hogy tőlük távol fog uralkodni és így ők maguk attól a valakitől, akit gyűlölnek, távol maradnak, szabadon élnek! Ha mégis így tiltakozik egy küldöttség, akkor csak olyan királyság megszerzéséről lehet szó, amely éppen őket érinti! Tehát nem egy távoli ország meghódítására utazik el a nemesember, hanem azért, hogy arra kapjon jóváhagyást, hogy az otthonhagyottak fölött uralkodhasson. Az is világossá teszi ezt, hogy kétszer olvasunk arról: visszatér, vissza akar térni, s ezért is ad minát a szolgáinak, amivel azoknak addig gazdálkodniuk kell.
Jézus egy olyan országban mondta el ezt a példázatát, ahol a római birodalom császára erősített meg minden hatalmat, minden királyságot. A távoli ország tehát, ahova ez a nemes ember elindult, konkrétan a római birodalom, közelebbről a római birodalom központja, Róma. A föld pedig, ahonnan elindul és amely felett uralmat akar szerezni, ugyanilyen konkrétan a zsidók földje. S ha ennyi konkrét mozzanat van egy példázatban, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon csak egy kitalált sztoriról van szó, esetleg egy olyan történetről, ami gyakran ismétlődik a történelemben, ahogy például a mezőgazdaságban ismétlődik az, hogy évente kimegy a gazda, veti a magot – vagy elgondolkodtat minket egy további nem szokványos elem is a történetben: a küldöttség, amely gyűlöli ezt a királyságot szerezni induló embert, és utána megy? Egészen világos, hogy Jézus itt egy konkrét történelmi eseményre utal! Jézus gyermekkorában történt, amiről beszél: Nagy Heródes fiai közül – mindig a Heródesek! biztosan nem gondolták volna, hogy ilyen jelentőségre tesznek szert 2000 év múlva is – tehát Nagy Heródes fiai közül egyik sem örökölte apjuk teljes uralmi körét, hanem szét lett osztva közöttük a terület részterületekre. Ezért olvastunk gyakran negyedes fejedelmekről az evangéliumokban. De a fiúk közötti versengésben az egyik kicsit lemaradt, ő nem negyedes fejedelem lett, hanem úgynevezett ’népfejedelem’ címet kapott a császártól, ezt sem simán, hanem valóban úgy történt, hogy egy ötventagú küldöttség ment utána azzal a kéréssel, hogy a császár ne nevezze ki. Azonban a küldöttség nem járt sikerrel, és ez a Heródesfi, bizonyos Arkhelaosz, hazaérve irtózatos bosszút állt a küldöttség tagjain. Azonban olyan elviselhetetlen és zsarnoki volt az uralma, hogy kilenc év múlva, mindössze kilenc év múlva újabb küldöttség indult ugyanahhoz a császárhoz – pedig hát okulhattak volna az előttük járó küldöttség sorsából, mégis egy újabb küldöttség indult –, hogy tenné már le az uralomról Arkhelaoszt. És meghallgatásra találtak, annyira kegyetlen és zsarnoki volt ez az ember! Ez a kegyetlenség is benne van a példázatban: hogyan is védekezik a szolga? „Uram, te kegyetlen ember vagy, erőszakos, és ott is aratni akarsz, ahol nem vetettél.” S az úr egészen dölyfösen megerősíti: „Te tudtad, hogy én ilyen zsarnoki, kegyetlen vagyok, ott is aratni akarok, ahol nem vetettem? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg?!”
Ezen események és a példázat elmondása között körülbelül huszonöt év telt el csupán. Elgondolhatjuk, milyen érdeklődéssel hallgatták Jézus tanítványai és kísérői a történet, a példázat kezdetét! Azért is kellett erről ilyen viszonylag részletesen beszélnünk, mert Jézus eredeti hallgatói éppen azzal az előnnyel rendelkeztek és hallgatták ezt a példázatot, amivel mi nem! Hogy azonnal felkapták a fejüket: itt rólunk van szó! Mi meg nem kapjuk fel a fejünket, mert mi csak úgy hallgatjuk, ahogy a mesében szoktuk hallgatni, hogy elindult a legkisebb királyfi vagy a szegény ember legkisebb fia és persze, királyságot szerez magának. De mi már tudjuk, ismerjük a példázatot és tudjuk, hogy nem ez lesz a lényeg és el is engedjük ezt az egész bevezetőt a fülünk mellett. Azonban Jézus eredeti hallgatóinak egy nagy váltást, egy nagy lelki váltást kellett megélniük és meglépniük a példázat kezdete és vége között!
Azzal kezdi az egész példázatot Lukács, hogy Jézus egyáltalán azért mondta el, mert ahogy közeledett Jeruzsálemhez, mindenki azt gondolta, hogy na most, most tényleg megvalósul Isten országa! És tudjuk, hogy ez akkor az emberek számára egy konkrét földi realitást jelentett, azt, hogy az Isten országa mindenféle zsarnokságot és igazságtalanságot megszüntet. Ekkor Jézus elkezd beszélni egy történelemi mozzanatról, egy olyan történetről, ami éppen egy ismert és megbukott zsarnok történetét ígéri kibontani! Úgy hallgatták, hogy na végre, Jézus hát valóban erről beszél, vége minden zsarnokságnak, igazságtalanságnak!
Kedves Testvérek, március 15-én mi is éppen a zsarnoki, igazságtalan és idegen elnyomó hatalom elleni felkelést ünnepeljük. Még az a hasonlóság is megvan egyébként a két történet között, hogy akkor is indult, egy nappal korábban, 14-én egy küldöttség, bár nem a római, hanem az osztrák császárhoz Kossuth vezetésével, az úgynevezett felirati javaslatokkal, amiket március elején maga Kossuth mondott el a pozsonyi országgyűlésen, s amiket az alsóház el is fogadott. Azért ment a küldöttség, hogy megerősíttessék – persze nem a maguk hatalmát, de a javaslatokat – a császárral. Mennyire felkapnánk a fejünket mi is, ha Jézus köztünk élne és valami olyan történetet kezdene el mesélni, amiben olyan világosan felismerhetnénk ’48 eseményeit, mint az akkori hallgatók Heródes Arkhelaosz történetét! De nekünk is át kellene, és most itt át is kell mennünk azon a belső váltáson, azon a belső lépésen, amiről az előbb hallottunk. Amin a tanítványoknak és Jézus akkori kísérőinek kellett átmenniük. Azon a belső váltáson, hogy amilyen biztatóan, amennyire a szívünk álmát érintő módon indul a példázat, annyira nem úgy folytatódik, annyira nem arról szól a továbbiakban! Egészen más lesz, mondhatni, az ellenkezője a fő mondanivaló! Ez a váltás nehéz, Jézus akkori hallgatóinak nem is sikerült meglépni, nem sikerült lélekben végigkísérni a példázat gondolatvezetését – ez teljesen világossá válik a másnapi, virágvasárnapi bevonulás történetéből. Ahol még továbbra is az vezeti a tanítványokat és a kísérőket, hogy íme, itt a király, aki elhozza az Isten országát, megszabadít a zsarnokságtól!
De nekünk is nehéz rendet tenni magunkban, hogy a mindenkori történelmi várakozásunkhoz hogyan viszonyul hát a Megváltó, Jézus, jelent-e neki valamit egyáltalán? Mert valami olyan motoszkál bennünk, hogy hát ha valami igaz, ha valami igazságról van szó, akkor annak érvényesülnie is kell, hiszen Isten is az igazság mellett van, nem lehet, hogy ne állna mellénk, hogy igazság dolgában ne segítene! Hányszor küzdöttünk igaz ügyekért, a magyar szabadságért, mindannyiszor Istenben bízva! Gondoljunk Rákóczi jelmondatára: Istennel a hazáért és a szabadságért! Vagy gondoljunk a ’48-as tábornokok fennmaradt leveleire, imádságaira! És mégis azt kell mondanunk, azt is mondjuk, hogy a magyarok nemzeti ünnepei nem a győzelem ünnepei, bár Istenben bízva indították és vívták azokat, hanem a bukások ünnepei. Persze, azt is tudjuk, hogy később mindezek mégis meghozták a maguk gyümölcsét: Bocskai, Rákóczi, ’48, ’56, ha nem is akkor, és nem is teljes körűen, de később lassan megérő következményeikkel mégis csak előbbre vitték a sorsunkat.
Ám Jézus nem ilyenfajta gondolatokkal vagy cselekménysorral folytatja a példázatot! Egészen más irányba megy. Kiderül, valójában arról beszél, hogy ő maga a távoli országba utazó, aki királyságot, mennyei királyságot szerez magának. És az itt maradt követői, ahelyett, hogy egy megvalósult igazságos rendben találnák végre magukat, feladatot kapnak a régi világ keretei között! Kiderül, hogy a nagyon is e földről, a földi történelemből, konkrét történelemből induló példázat nagyon is a mennybe ível, és egy nagyon távoli visszatérésre és számadásra mutat. Amikor, ráadásul, nem azok kerülnek számadásra, nem azoknak a számadásra hívásáról van szó, akik igazságtalanok és zsarnokok voltak, hanem a szolgák, a tanítványok, azaz a mi elszámolásra hívásunkról! Hát, ez elég erős és kiábrándító! Valami mást szeretnénk, mást várnánk Jézustól és félve kérdezzük: hát őt nem érdekli a mi történelmünk, csak a menny, és mi is csak arra kell figyeljünk?!
Azonban erről egyáltalán nincsen szó. A példázat egészéből valami más és vigasztaló üzenetet lehet és kell megértenünk, befogadnunk. Először is kiderül a példázatból, hogy Jézus milyen jól ismeri és számon tartja a földi – és nemcsak egyéni, hanem – történelmi, politikai, hatalmi, népeket érintő eseményeket. Az is egészen megdöbbentő, hogy olyan negatív történelmi alakot használ a saját küldetésének a szemléltetéséhez, mint Heródes Arkhelaosz. Ám az akkoriak jól értették, és nekünk is értenünk kell, hogy itt egy műfaji, vagy – ma így mondanánk – egy korabeli kommunikációs fogásról van szó: arról, hogy a negatív példa éppen az ellentétére utal! Azaz a példázatban minél gonoszabb egy szereplő, annál inkább kifejezi, hogy az ellentéte, azaz Jézus mennyire igazságos, megbízható és jó uralkodó. Kiderül a példázatból az is, hogy az, hogy Jézus a mennyre irányítja mindenkori tanítványai figyelmét, nem jelenti azt, hogy ne tudná, sőt ne tartaná fontosnak, mennyi gyűlölet („gyűlölték polgártársai”), mennyi társadalmi feszültség halmozódik fel, s hogy a hatalmon lévőkben mennyi de mennyi hányaveti felsőbbrendűség lehet. Egyéb példázataiból, tanításaiból is világos erről a véleménye.
Mégis, a példázat egy fontosabb történetről szól! Arról, hogy Jézus, halála és feltámadása után a mennybe megy, ahol Isten minden hatalmat, minden királyságot neki ad. „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Nekünk pedig kitartást és teljes aktivitást kívánó feladatunk van itt a földön, amíg ő visszatér, mint mindenek Ura a történelem végén. Doboghat a szívünk a mi földi történelmünkért, múltért, jelenért, jövőért. Jézus, aki a „minden hatalmon” belül a földön való, a földi eseményeket is kézben tartó hatalmat kapta, nem közömbös irántunk. De nekünk, keresztyéneknek egy pillanatra sem szabad feledni, hogy van a mi aktuális történetünknél egy fontosabb történet, az üdvösség története, ami soha nem bukhat el, ha netán a mi reményeink el is buknak! Ez a keresztyének hitvallása a történelemről. Ezért ez a példázat a vigasztalás példázata is a nehéznek vagy a reménytelennek érzett mindenkori viszonyaink között! Ez az, amit a keresztyének úgy fogalmaztak, elmondom latinul is, hogy tekintélyesebb legyen: sub specie aeternitatis, azaz az örökkévalóság szempontjából, az örökkévalóság felől, az abban való remény felől kell tekinteni minden sorsfordulatot! És ha győznek a reményeink, ha nem elbuknak, hanem győznek, akkor is tudnunk kell, hogy nem ez a legfontosabb, hogy akkor is van egy fontosabb történet, és a győzelmünk is csak akkora értékkel bír, csak akkora értéket jelent, amekkora az örökkévalóság felől nézve, Jézus földön is érvényes hatalma felől nézve van. Nem akkora sem a kudarc, sem a győzelem, amekkorának mi szubjektíve érezzük, hanem akkora, amekkora Istennek a történelmet a beteljesedés felé vezető akarata szempontjából van!
Feszült napokat élünk: nemcsak nemzeti ünnep van, ami sajnos, önmagában nem tölti el a mai embert valami emelkedett belső feszültséggel, hanem kampányidőszak is van, amibe beleesik a legnagyobb keresztyén ünnep: a legfontosabb történet győzelme, Jézus feltámadása, a húsvét. Talán jó is, hogy nálunk nem is először történik ez, s hogy most is így van, mert éppen azt mérhetjük meg, hogy át tud-e állni a szívünk és a lelkünk úgy, ahogy a példázat hallgatása közben kellett volna az akkori hallgatóknak? Át tud-e állni a szívünk és a lelkünk a földi történelem mostani idejéről erre a nagyobb történetre? A fontosabb történetre? Tudjuk-e reményeinket teljesen Isten kezébe helyezni és így végig bírni, átélni, hogy ugyan itt még nem dőlt el az, amin már túl szeretnénk lenni, lehetőleg úgy, hogy úgy történjen, ahogy mi szeretnénk, de akármit hoz majd a kampány végén a döntés, a mi világunk nem dől össze, nem a vég jön el? S hogy ellenkező esetben nem az Isten országa, nem a Kánaán jön el? S hogy a mi feladatunk, mivel a legfontosabb történetben a győztes oldalán állunk, Krisztus oldalán állunk, a mi feladatunk, bármit hozzon a jövő, az, hogy a ránk bízott minákkal: a feladatokkal hűségesen és kitartóan, reménnyel álljunk helyt. Ámen.

Imádkozzunk!
Szánd meg, Isten, a magyart bőséges kegyelmeddel! Nyújts felé védő kart, ha küzd ellenéggel! Sokszor tépte balsors, könyörgünk víg esztendőkért, s ha próbával vagy akár áldással megtisztítani akarsz, ajándékozz meg megtéréssel, megújulással is. Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter