Korinthus

Nos, elmagyaráztuk nagyjából, hogy miről szól a mai ige. De megspórolhatjuk-e, hogy feltegyük a kérdést: csak ennyi? Annyi, hogy megmagyaráztuk? De mi vonatkozik ebből ránk, hogyan gyakoroljuk mindezt ma? Lehet-e egyáltalán úgy eljárni, mint Pál, ahogy ő tanácsolja? Vagy igaz az az érv, hogy azóta annyira megváltozott a helyzet, a kor, hogy ezek ma már nem érvényesek?

Sánta Ibolya
2017. július 23.

Lekció: 131. zsoltár

Imádkozzunk! Istenünk, köszönjük, hogy veled kezdhetjük a napot, és ráadásul gyülekezeti és igehallgatói közösségben. A nyár mindig szétszór minket, de te hűségesen idevársz szent templomodba. Köszönjük, hogy testvéreink más templomokban, más közösségekben kereshetnek téged, és így mégis együtt vagyunk velük most előtted. Kérünk, tedd a szívünket valóban gyermekivé, bizalommal teltté jóakaratod és tanításod iránt! Ámen.

Textus: “Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő: hogy tudniillik valaki apjának feleségével él. Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna magatok közül azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett. Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, átadjuk az ilyet a Sátánnak teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján.
Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.
Levelemben már megírtam nektek, hogy nem szabad kapcsolatot tartani paráznákkal. De nem általában e világ paráznáival vagy nyerészkedőivel, harácsolóival vagy bálványimádóival, hiszen akkor ki kellene mennetek a világból. Most tehát azt írom nektek, hogy ne tartsatok kapcsolatot azzal, akit bár testvérnek neveznek, de parázna vagy nyerészkedő, bálványimádó vagy rágalmazó, részeges vagy harácsoló. Az ilyennel még együtt se egyetek! Mert mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem? Nem a belül levők felett ítélkeztek-e ti is? A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni. Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!”
(Pál első levele a korinthusiaknak 5. rész)

Kedves Testvérek!

Az elmúlt vasárnap azt hallottuk a Korinthusi levéllel kapcsolatban, hogy a Biblia, az Újszövetség egyik igen provokatív levelét, iratát kezdtük el olvasni. Ezt az 5. fejezet különösen is megerősíti! Pál előhozza a paráznaság témáját, amihez az egyháznak is olykor kisiklott a viszonya, és persze ez a viszony a világ, a kívülállók számára elsődlegesen – de tegyük hozzá, hogy eléggé felszínesen – kritikára ad okot. Aztán a gyülekezeti fegyelem nagyon radikálisnak történő gyakorlására szólít fel Pál: „átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására”. Végül a mi fülüknek mindenképpen szűk határt szab Pál azáltal is, hogy kik nem tartózhatnak a keresztyén gyülekezethez: „paráznák, nyerészkedők, harácsolók, bálványimádók, részegesek, káromlók”. Hogyan is kell mindezt érteni? Főleg úgy, hogy a sokat hangoztatott krisztusi szeretet is érvényben maradjon, de Pálról se kelljen azt mondani, hogy kissé vagy nagyon elvetette a sulykot! Ma szeretném ennek az 5. résznek ezt a három, provokatívnak érzett témáját Isten Szentlelke segítségével körbejárni, magyarázni.
Az első, amit elöljáróban mindjárt pontosítanunk kell: amikor Pál paráznaságról ír, nem a szexről beszél! Nekünk mindjárt ez ugrik be a ’parázna’ szóról, így mondanánk mi másképp, ez lenne a szinonimája ennek a szónak. De a Szentírásban, úgy, ahogy ma gondolja ezt az ember: a maga pőre, nyers, önmagában vett, pusztán testi jelentésében, nem találkozunk a szexszel. Mindig kapcsolódik valamihez, mindig tágabb összefüggésben jelenik meg: jogi, általában családjogi, érzelmi: szerelem, vagy vallási vonatkozásokkal, pl. a 7. parancsolatban az Istennel kötött szövetségi hűség következményeként: „ne paráználkodj”. De az istenkapcsolat megjelenítőjeként is: Isten a férj, a nép pedig mintegy Isten felesége; mint teremtésbeli küldetés: „szaporodjatok és sokasodjatok”, ill. teremtésbeli rend, férfi és nő elválaszthatatlan életközösségének a kifejezéseként: „elhagyja azért a férfi anyját, apját, ragaszkodik feleségéhez és lesznek egy testté”. Jézus még hozzá is fűzi: „tehát többé nem két test, hanem egy; ezért amit Isten egybekötött, ember el ne válassza”. Lehet, hogy meglepő, de az erkölcsi vonatkozás, az, ami nekünk még először beugrik ezzel kapcsolatban, a Bibliában csak az egyik, nem is a leglényegesebb mindezek sorában! Talán a legjobban úgy tudnám kifejezni ezt a különbséget a Biblia és a mai gondolkodás között, hogy a Szentírás sokszor érinti, sokszor üzen a szexualitás témájáról, de soha nem beszél a szexről. És ha a Bibliában ennek ilyen nagyon gazdag, nagyon sokrétű értéke és értelme van, akkor jól tesszük, ha mi, keresztyének ezt tudatosítjuk és magunk is mindig így gondolkozunk és így beszélünk róla!
A keresztyénség gondolkodása egyébként mindig akkor siklott félre erről, amikor ezt a valóságos, sokrétű életszövetet, amiben a Szentírás látja következetesen ezt a kérdést, félretette és elfelejtette, és bár a kifejezést ebben a rövid és nyers formájában: ’szex’, nem használták, de kiemelve mégis önálló kérdéssé lett. Talán legismertebb példa erre az, amikor a görög aszkétikus filozófia begyűrűzött az egyházba, és a teljes nemi önmegtartóztatás lett az ideál, amihez képest a házasélet nem Isten ajándéka, hanem csak le- vagy elnézett gyengeség. Amiből persze a kívülállók részéről következett az a sablon is, hogy a keresztyénség, az egyház minden örömnek, de főleg ennek az örömnek az ellensége! Ezért ha bűnről beszél, mindig, de legalábbis elsősorban erre gondol. Persze ennek az ellenkezője is megjelenik, létezik, hogy tudniillik az egyház prűd módon erről a kérdésről sose beszél, hanem hallgat. Valahogy úgy lehetne ezeket a vádakat leegyszerűsítve kifejezni, hogy az egyház így vagy úgy, de kiölni akarja azt, amit pedig kiélni kell. De nem! A Szentírás élni tanít vele, azaz minden vonatkozására figyelemmel lenni: jogi, családi, érzelmi, vallási életrendbe tartozó gazdag valóságára.
Nos, mi már eddig sokkal többet beszéltünk erről a témáról, mint Pál ebben a levelében, de fontos volt elhelyezni a nemiség jelentését abba a sokszínű közegbe, amiben a Szentírásban találjuk. Mert éppen ez teszi helyére azt a súlyt, azt a hangsúlyt a számunkra, amivel Pál tárgyalja ezt a kérdést ebben a fejezetben. Nem kezdi részletezni, kitárgyalni, csócsálni magát a paráznaságot, bár annyira botrányos módja történt a gyülekezetben, ami még a pogányok között sem fordul elő: hogy valaki az apja feleségével – elszökött vagy özveggyé vált – feleségével él. Nem fordult elő, hogy ez bevett és elfogadott gyakorlat lett volna, ez még a pogányok közt is példátlan. Az ókori irodalom és a római jog is tanúja ennek. Pál, miután a kérdés súlyát ezzel a kitétellel, és a bevezető szavakkal: „mindenütt ez a hír járja” megmutatta, rögtön a gyülekezet lelki védelme, a vétkes üdvössége és a krisztusi megváltottság összefüggésébe helyezi. Tehát pontosan abba a közegbe, sokszínű, reális, valóságos jelentéstartományába, amibe ez a kérdés mindig is tartozik a Szentírásban. Ti felfuvalkodtatok – mondja – ahelyett, hogy gyászoltatok volna. Az itt szereplő szónak ’gyászolni’ jelentése is van. Dicsekedtek egymás ellen, hogy milyen menő prédikátoraitok vannak, de azzal is, hogy nektek már senki nem tud újat mondani („ti már jól laktatok, meggazdagodtatok” szellemileg, 4,8), talán még azzal is dicsekedtek, hogy valaki lelki szabadsága akkora, hogy ilyet is megengedhet magának! Az első gyülekezetekbe ilyen, számunkra furcsa vallási gondolat is behatolt. De eszembe jutott mégis egy hasonló, már jó néhány évvel ezelőtt hallott megdöbbentő eset, hogy Hollandiában az egyik gyülekezet szemére hányta lelkészének, hogy még mindig az első feleségével él, mikor már legalább a negyediket kellett volna elvennie. Nos, ezekért mondja az apostol: meg kellett volna gyászolnotok azt is, aki ilyen útra tévedt, és magatokat is, hogy elveszítettétek őt: hiszen el kellett volna távolítani azt, aki Krisztusénak mondja magát, de ilyen cselekedettel teszi hiteltelenné Krisztust köztetek is, de a pogányok között is.
Ezért – tehát nem a vétek jellege miatt, hogy tudniillik paráznaságról van szó, hanem a gyülekezet, a közösség lelki védelme és a húsvéti páskabárány, Krisztus áldozatának a hitelessége és a vétkes érdekében – arra jut: „úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, átadjuk az ilyet a Sátánnak teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján”.
Itt több dolgot kell tisztába tennünk. Először is Pál megtehetné, hogy apostoli tekintélyével utasít: úgy ítéltem, hogy zárjátok ki, dobjátok ki magatok közül. Erre a kurta eljárásra még gyakorlati oka is lenne, hiszen nincsen ott, hogy összehívja a gyülekezetet és annak rendje-módja szerint közösen, testületileg döntsenek. De nem így jár el. Él az apostoli tekintéllyel, hogy az ő látása helyes – és ha a gyülekezet eddig nem látott tennivalót ebben az ügyben, akkor ez teljesen logikus Pál részéről –, de mégsem hoz egyszemélyi döntést, hanem lehetőséget ad közösségi döntésre: összegyűltünk, ti és az én lelkem. Nem kell itt valami misztikus dologra gondolni, ez jelképes áthidalása a távolságnak, ahogy mi magunk is szoktuk mondani, hogy lélekben veled vagyok, lélekben köztetek vagyok. Ám ez nem egy kétoldalú, hanem háromoldalú találkozó: Jézus nevében, az ő hatalmával hoznak döntést. A legfontosabb jelenlevő Jézus Krisztus, aki maga is tanított a gyülekezeti fegyelemről, és aki az oldás és kötés felhatalmazását adta az apostolainak.
Mi is hát a döntés? Ez a második, amit most tisztáznunk kell: átadjuk az ilyet a Sátánnak teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján. Hasonlót ír Pál apostol az 1Timóteus levélben is: átadtam őket a Sátánnak, hadd tanulják meg, hogy ne káromolják Istent. Lényeges jól értenünk ezeket a mondatokat, mert a középkorban félreértették és erre hivatkozva „mentették meg” az eretnekek lelkét a testük elpusztítása által. A ’Sátánnak átadni’ annak körülírása, hogy valakit a gyülekezetből, a keresztyén közösségből kizárnak. Az Isten szellemi felségterületéről oda bocsátják, amit ő maga döntésével, az elesésével már választott is. Ez tehát az egyházfegyelem körébe tartozik és nem kárhozatra ítélést jelent. Pál egyik esetben sem tesz hozzá olyasvalamit, hadd pusztuljon, megérdemli! Hanem ellenkezőleg, azt mondja, „hogy a lelke üdvözüljön”, és „hadd tanulják meg, hogy ne káromolják az Istent”. Mit jelent ez? Azt, hogy az ember lehetőségei, egy közösség lehetőségei a felebarát hitére nézve egyszer véget érnek. Ismerjük az evangéliumi leírást a gyülekezeti fegyelemről: intsd meg négyszemközt, ha kevés, akkor hat-, nyolcszem közt, aztán a gyülekezet színe előtt, és ha ez is kevés, ki kell zárni – mondja Jézus. A gyülekezet lehetőségei eddig terjednek. Arra sehol nincs garancia, ígéret, hogy valamelyik módszer, valamelyik fokozat biztosan beválik. De Pál szerint, ha az ember lehetőségei véget is érnek, Isten lehetőségei nem érnek véget. Mert Istennek ekkor is, az egyházi kereteken kívül is van lehetősége arra, hogy „a lelke üdvözüljön”. Isten meg tudja tanítani így is, hogy ne káromolják őt. A „test pusztulása” megfogalmazás azonban arra utal, hogy ez valószínűleg nagyon nehéz út lesz az érintett számára.
Pálnak az úrvacsorához fűzött szavai talán valamivel világosabbá teszik, hogyan is gondolja ezt: „vizsgálja meg azért az ember magát, úgy egyék a kenyérből és úgy igyék a pohárból. Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úrnak testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. Ezért erőtlenek és betegek közületek sokan és ezért halnak meg számosan. Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá, de amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk”. Mint sokaknak, nekem is meghatározó a vakon született meggyógyításának a története, amikor a tanítványok azt kérdezik, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? És Jézus egészen új jelentést tud adni egy addig megbélyegzett és elveszettnek hitt sorsnak, életnek: egyik sem, hanem azért van így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta az Isten dolgai, cselekedetei – és meggyógyítja őt. Egy olyan szélsőségesen egyoldalú és embertelen gondolkodásmóddal szemben, amely abban a korban elterjedt volt, amely kizárólag személyesen elkövetett konkrét vétket képes csak feltételezni a megromlott világ minden nyomorúsága mögött, korrigáló, felemelő és vigasztaló perspektívát jelent Jézus mondása: nem, hanem hogy Isten cselekedetei nyilvánvalóak legyenek, tudniillik gyógyító és üdvözítő szándékú tettei. De ugyanilyen szélsőséges és egyoldalú gondolkodás kísért meg minket, hogyha az ellenkezőjét abszolutizáljuk: teljesen kizárjuk a személyes felelősséget és úgy gondoljuk, hogy minden baj, probléma, próba mögött okként kizárólag csak az állhat, hogy Isten valami jót tehessen vele. Pál maga Krisztus nevében sok beteget meggyógyított, mégsem esik ebbe a hibába: tud arról, hogy a próbák mögött hűtlenség is állhat, és még a gyülekezeten belül is lehetnek a próbák Isten nevelő, mentő eszközei.
De éppen ennek a megelőzésére figyelmeztet azzal, amit aztán ír a gyülekezetnek tovább, hogy kiket ne tűrjön meg a maga körében. Ez nem törvénykezés, nem arról van szó, amivel modern kritikusok vádolják az apostolt: előbújt belőle a régi énje, a törvénykező farizeus. Nem, Pál itt is a gyülekezet védelmében ír így. Tulajdonképpen azt mondja: nem kell izmozni! Ostobaság, hogy az igazi hit mindent kibír, mindennek ellenáll! Ti úgy gondoljátok, hogy a Krisztus-követés valami lelki erőmutatvány, ami mindig sikerül és csak győzhet. „Jóllaktatok, meggazdagodtatok, uralomra jutottatok, tökéletesek vagytok” – ezekkel a szavakkal írja le a korinthusiak magabiztosságát. Pál nem felejti el a Miatyánkot, amit Jézus tanított: Ne vígy minket a kísértésbe! A hit soha nem jut el arra a tökéletességre, arra a szintre, hogy már nem kísérthető. Ezért ír így a gyülekezet lelki egészsége védelmében Pál.
Ezzel együtt nem kell arra gondolnunk, hogy minden, amit felsorol, jelen volt a gyülekezetben, például nyerészkedők: spekulánsok; harácsolók (az itt álló görög harpax szóból jön Harpagon ismert neve): az, aki pénzügyi sakkhúzások révén másokat erővel megkárosít, megrabol. Hiszen nem sokkal előbb írja nekik, hogy nem sokan vannak köztetek, akik előkelők és gazdagok – és ezek a kevesek, akik ott vannak a gyülekezetben, valószínűleg nem ebben a rossz értelemben tartoztak a gyülekezethez. De Pál itt pontosan azt teszi az egész felsorolással, amivel kezdtük a konkrét eset kapcsán is: láttuk, hogy a paráznaság kérdését ott is tágabb, itt pedig egészen tág összefüggésbe helyezi. Abba a mindent átfogó összefüggésbe, hogy az Ószövetség szerint minden, minden, ami megtöri az Istennel kötött szövetségi hűséget, az paráznaság! A prófétai igehirdetésekben ezek ismétlődnek a szegények elleni vétekként: harácsolás, megrablás. Pál itt olyannyira tág összefüggésbe helyezi ezt a dolgot, hogy még a jövőt is bevonja: nehogy ilyenek legyenek majd közöttetek! Preventív, megelőző módon járjon el a gyülekezet a maga lelki egészségének a védelmében!
Nos, elmagyaráztuk nagyjából, hogy miről szól a mai ige. De megspórolhatjuk-e, hogy feltegyük a kérdést: csak ennyi? Annyi, hogy megmagyaráztuk? De mi vonatkozik ebből ránk, hogyan gyakoroljuk mindezt ma? Lehet-e egyáltalán úgy eljárni, mint Pál, ahogy ő tanácsolja? Vagy igaz az az érv, hogy azóta annyira megváltozott a helyzet, a kor, hogy ezek ma már nem érvényesek?
Van abban valami, hogy a helyzet, a kor változását figyelembe kell venni. A reformáció korában is felvetődött, hogy amikor már nincsenek a gyülekezeten kívül valók, hanem már mindenki keresztyén, akkor hogyan érvényes Pál megkülönböztetése: „Mert mit tartozik rám, hogy a kívül levők felett ítélkezzem? A kívül levőket Isten fogja megítélni.” És most újabb nagy változás után vagyunk, ahogy gyakran fogalmazzák, a népegyházi keresztyénség utáni, átmeneti korban. Akkor mi legyen? Hiszen, hogy csak egy konkrét és meghatározó különbséget említsek: egy kisebb, átlátható közösségben elég jól ismerik az emberek egymás életét, de mi van például egy ilyen nagyvárosi gyülekezetben, ahol az emberek alig látják egymás életét, legtöbben csak vasárnap találkozunk a templomban? Ráadásul akár túlzott szigorúsággal, akár túlzott lazasággal már annyiszor megégette magát az egyház az egyházfegyelem kérdésében.
Megvallom, én nem tudok penge feleletet adni ennek a bibliai fejezetnek a mai alkalmazására nézve. Azonban egy érvényes és igaz feleletet jó lelkiismerettel kimondhatunk: hirdessük az igét! Amit az Ige mondanivalójából világossá lehet tenni, azt tegyük pontosan, kimagyarázás nélkül világossá! Mert az igehirdetésnek van hatalma arra, hogy önmagában is megmérjen, új útra hívjon, megerősítsen és megjobbítson. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy a te valóságlátásod mindig teljesebb, árnyaltabb, színesebb és reálisabb, mint a miénk. De meg tudod ezt adni szolgáidnak is, és ahogyan megadtad az apostolnak, add meg úgy nekünk is! Kérjük ezt, mert magunktól nem vagyunk elég bölcsek. Könyörgünk az elesőkért, de a gyülekezetek lelki egészségéért, tisztaságáért és igaz voltáért is! És az erőtlenekért, betegekért, halálra készülőkért, gyászolókért, földrengések és háború sújtotta vidékek embereiért. Köszönjük, hogy ezzel a legtöbbet és a legjobbat tesszük. Magasztalunk téged atyai gondviselésedért és szeretetedért! Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter