?ha végignézzük az evangélium, a jóhír pályafutását a zsinagógákban vagy akár a jeruzsálemi templomban, elég gyakran ismétlődő helyzet ez, hogy botrány az istentiszteleten, zsinagógában vagy templomban! És megszorongat az a kérdés minket, hogy nem tartozik-e a keresztyén istentisztelethez, az evangéliumhoz valamiképpen eredendően és kikerülhetetlenül a botrány?  S hogyha mindig szépen ?lemegy? az istentisztelet, annak rendje és módja szerint, nincs-e ott valami baj? Vajon nem azért történik-e ez így rendszeresen, mert annyira magunkhoz, a magunk keresztyén normáihoz és nézeteihez alakítottuk már az evangéliumot, az Isten Országának hírét, sőt Jézus alakját magát is, hogy számunkra nincsen semmi botrányos benne?!

Sánta Ibolya
2017. március 12.

Lekció: 121. Zsoltár

Imádkozzunk! Urunk, Istenünk, köszönjük a magunk mögött hagyott napokat, ha magunk mögött tudtuk hagyni a feladataink feszültségét, a kisebb-nagyobb zökkenőket, a gyászunkat. Köszönjük, hogy ha nem, akkor eléd hozhatjuk. Hálát adunk minden megerősítő fordulatért, bibliai üzenetért, meghallgatott imádságért! Bocsásd meg, kérünk, felismert és fel sem ismert vétkeinket, tapintatlanságainkat, vigyázatlan szavainkat vagy rossz döntéseinket! Kérünk, mindezek ellenére jöjj, légy velünk Szentlelkeddel, Jézus által! Ámen.

Textus: Jézus akkor elment onnan, a hazájába ment, és követték a tanítványai. Amikor azután eljött a szombat, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és álmélkodva így szóltak: Honnan kapta ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és hogyan lehet, hogy ilyen csodák történnek általa? Vajon nem az ácsmester ő, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is? És megbotránkoztak benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a tulajdon hazájában, a rokonai között és a saját házában. Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni azon kívül, hogy néhány beteget ? kezét rájuk téve ? meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön. Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított. Ezek után magához hívta a tizenkettőt, és kiküldte őket kettesével. (Márk evangéliuma 6. rész 1-7a vers)

Kedves Testvérek!

A felnőtt konfirmandusokkal ilyentájt, böjtben a keresztyén hitgyakorlatba való bevezetés útján már abba a szakaszba lépünk, amikor ők készülnek rövid áhítattal a konfirmációs órára. Segítségül ehhez adunk néhány szempontot, hogy hogyan is közelítsék meg az igét. Ezek között szerepel egy olyan nagyon egyszerű mód is, hogy ?te milyen címet adnál ennek a bibliai résznek?? Van címe a Bibliában minden résznek, de te milyen címet adnál ennek a résznek? Most magam is követtem ezt a módot, mert így érzékeljük jobban azt, hogy mi is történt Jézus názáreti látogatásakor: botrány a zsinagógában. Lehet, úgy érezzük, hogy ez a cím ma inkább egy bulvármagazinba illene, de Márk evangéliumának népszerű, hogy ne mondjam, populáris nyelvezetétől nem áll távol, majd erre is látunk még példát. Mind a két szó benne van egyébként a történetben: tanítani kezdett a zsinagógában, és megbotránkoztak benne.

Botrány a zsinagógában: ez a cím ráébreszt valamire. Arra, hogy nem is egyedi eset történik itt, hanem ha végignézzük az evangélium, a jóhír pályafutását a zsinagógákban vagy akár a jeruzsálemi templomban, elég gyakran ismétlődő helyzet ez, hogy botrány az istentiszteleten, zsinagógában vagy templomban! Nem sokkal korábban írja le Márk azt a történetet, amikor egy sorvadt kezű ember van a zsinagógában Kapernaumban, és jó előre figyelik Jézust, hogy szombatnap lévén belemegy-e abba a botrányba, hogy meggyógyítja?  Meggyógyítja. De hasonló történet a meggörnyedt asszony története is, sőt a templom megtisztítása mellett más, hasonlóan botrányos templomi jelenetekről olvashatunk, például amikor Jézus az ünnep utolsó nagy napján felállt és így kiáltott: aki szomjazik, énhozzám jöjjön! S hogyha Pál apostol térítő útjait követjük az Apostolok Cselekedeteiben, akkor ugyanezt látjuk: az evangélium sorban kiveri a biztosítékot a zsinagógákban.

És bármennyire is megmagyarázható és meg is magyarázzuk könnyen levezethető okokkal, hogy miért történik sorozatban így ? például hogy az evangélium akkor nem bevett tanítás volt, mint ma, hanem radikálisan új, szokatlan üzenet; vagy hogy a gyógyítás abban a korban a szombat megszegésének számított ?, és bár a Biblia arra ösztökél minket, hogy az istentisztelet ékesen és szép renddel menjen végbe, mégis, ha a tényeket mind  megfontoljuk, megszorongat az a kérdés minket, hogy nem tartozik-e a keresztyén istentisztelethez, az evangéliumhoz valamiképpen eredendően és kikerülhetetlenül a botrány?  S hogyha mindig szépen ?lemegy? az istentisztelet, annak rendje és módja szerint, nincs-e ott valami baj? Vajon nem azért történik-e ez így rendszeresen, mert annyira magunkhoz, a magunk keresztyén normáihoz és nézeteihez alakítottuk már az evangéliumot, az Isten Országának hírét, sőt Jézus alakját magát is, hogy számunkra nincsen semmi botrányos benne?!

Nem is merem elmondani, hogy mi mindenre gondolok itt, de két példával, csak két példával szeretném konkréttá tenni ezt a nyugtalanító gondolatot. A tegnapi Bibliaolvasó Kalauz szerinti szakaszban olvassuk, hogy ?Ekkor Jézus azonnal arra kényszerítette a tanítványait, hogy szálljanak be a hajóba?. Emlékezetes számomra az a prédikáció, amit erről hallottam, s amelyben az volt az alapdilemma, az alapkérdés, hogy ez a kedves, szeretetteljes és szelíd Jézus tulajdonképpen hogyan is tehet ilyet? És hogy összesen csak kétszer olvasunk arról, hogy Jézus kényszerít, s ez milyen kivételes, mennyire ritka: azaz őrizzük meg a bizalmunkat a szerető és szabad követésre hívó Jézus iránt! Ennyire magunkhoz alakítottuk Jézust, hogy meg kell védeni ezt a tettét. De ettől a bibliai helytől nem zavartatva halljuk újra és újra, hogy Jézus soha senkit nem kényszerít, például hitre. Dehát mi van Pál apostollal, aki igazán lehet a keresztyén ember prototípusa? Őt eléggé drámaian kényszerítette Jézus térdre! És hogyha Pál szavait: ?többé nem élek, hanem Krisztus az, aki bennem él? igaznak, érvényesnek, sőt kifejezetten megvalósítandónak, szinte követelménynek tartjuk minden keresztyén ember életében, akkor a kényszerítést milyen alapon utasítjuk el? Egyébként Pál maga mondja később, jóval később, a harmadik missziós útjáról Jeruzsálem felé tartva, hogy ?a Lélek ? Jézus Lelke ? kényszerít engem, hogy oda menjek, és hogy ott mi történik velem, nem tudom?. Ismerjük-e egyáltalán a gondolatot, ismerős-e nekünk, hogy Jézus kényszeríthet? Ismerjük-e ezt a kényszerítést, vagy mivel nem illik a mi szép, szelíd Jézusunkhoz, már észre sem vesszük, ha éppen ez történne, akár az ige által!

Ehhez kapcsolódik az istentisztelet és a botrány vonatkozásában a másik példa. Mi a modell, ami a fejünkben és a lelkünkben van, amikor templomba jövünk? Az, hogy a problémák, aggodalmak, gondok, dilemmák, harcok után, amivel idejövünk, itt megnyugvásra, békére, reményre, bizakodásra leljünk. A hétközi alkalmakon már többször szóba került, hogy az az igeszakasz, ami éppen soron következett, nem egyszer nem teszi ezt lehetővé ? hacsak nem akarjuk nagyon kicsavarni vagy egyszerűen, mint problémás bibliai szakaszt, átugorni. Az, hogy ilyen várakozással jövünk, hogy harcokból, aggodalmakból itt szeretnénk megnyugodni és békességre lelni, teljesen legitim és jogos, biblikus várakozás. De ott nagyon megbillen a dolog, ha csak ez lesz az igazi, ?az Istentől való áldott? alkalom! És hogyha az ellenkezője történik, ha felzaklat, netán megbotránkoztat az, amit a templomban hallunk, amit az igehirdetés mond, akkor ? hát igen, az botrány, talán többet nem is jövünk ide!

De milyen fölzaklatva tértek haza, térhettek haza a zsinagógából a názáretiek! Amit itt úgy hallottunk, hogy álmélkodva így szólnak: honnan van benne ez a bölcsesség? ? az tükörfordításban pontosan így hangzik: kiütötte őket az, ahogy Jézus prédikált! KO. Nem véletlenül fogalmaztunk korábban úgy, hogy a zsinagógákban az evangélium újra és újra kiverte a biztosítékot. Pontosan erről van szó! Botrány a zsinagógában, az istentiszteleten ? mégis éppen ez az istentisztelet, és a hasonló zsinagógai istentiszteletek sora sokkal inkább volt így igaz istentisztelet, mint Jézus igehirdetése nélkül lett volna! Az ékesen és szép renddel tartott és a botrányosnak tartott istentiszteletnek ez a megkülönböztető mércéje és hitelesítője: hogy Jézusról és tanításairól szelídítgetés, tapintatoskodás, tompítás nélkül ? és teszem hozzá: öncélú kiélezés és ostorozás nélkül is! ?, hozzá hűen beszélnek-e és tudjuk-e így is hallgatni!

De konkrétan itt, ebben az esetben mi is volt a botrány oka? Itt éppen nem az, hogy Jézus túl szókimondóan vagy keményen beszélt volna, vagy ne lehetett volna Isten üzenetének elismerni, amit mond. Márk leírásában még ebben a sokkolt, ebben a kiütött állapotban is elismerik a názáretiek, hogy rendkívüli bölcsességgel beszélt és hogy a csodái hitelesek, sőt hitelesítik azt, amit mond: ?Honnan veszi ezeket, milyen bölcsesség ez, amely neki adatott? ? itt az Istenre tesznek utalást ? Miféle csodák ezek, amelyek a kezei nyomán támadnak?? És ha csak ennyit kérdeznének, jó úton járnának, jó esélyük lenne a továbblépésre a hit felé. Ahogyan a tanítványok sokszor kérdezték ezt, és tovább is tudtak lépni a hit felé. Azért, mert ebben a kérdésben az van: nem értjük, de kétségtelenül valami nem mindennapi történik köztünk és velünk! De a folytatás, ahogyan a názáretiek beszélnek, nemcsak hogy nagyon kiábrándító, hanem valami nagyon fontosat mond el az ember gyakran előforduló vallásos érzékeléséről: Hát nem az ács ez? A Mária fia? Jakab, József, Júdás és a Simon testvére! Ismerjük a húgait is! Benne van ebben persze az is, hogy hát mit képzel ez, hogy jön ez ahhoz, hogy ilyen okos legyen, hogy így kinőjön bennünket, hogy így túlnőjön rajtunk?! Szimpla irigység ez, ami azt hiszem, valamennyiünknek ismerős.

De Jézus nem ezt látja fontosnak, és nem is ezt teszi helyre, nem erre reagál a válaszában! Sokkal mélyebb dologra mutat rá, amikor közmondásszerű megfogalmazásban ezt mondja: ?Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, rokonai között és a saját házában?. Miről beszél itt Jézus? Arról, hogy az ember az Istentől valót ? és a prófétánál nagyobb Istentől valót nehéz volt akkor elképzelni ?, tehát a nagyot és az Istentől valót hajlamos csak a csodaszerűben, csak a földitől érintetlenben várni vagy elismerni! Egy apró és megmosolyogtató momentummal hadd érzékeltessem, hogy mire gondolok. Adventben az egyik gyerekistentiszteletes csoportban Jézus nevéről beszélgettünk. Megkérdeztem a gyerekeket, hogy mit gondolnak, Isten az ő egyszülött Fiának milyen nevet választ: egy különleges, sosemvolt nevet, vagy ellenkezőleg, egy átlagos, gyakori földi nevet? Természetesen a gyerekek egyöntetűen azt mondták, hogy csakis egy különleges nevet, amit még soha senki nem viselt! És egészen csalódottnak éreztem őket, amikor elmondtam, hogy a Jézus név bizony egy nagyon gyakori, közönségesnek számító név volt! Mintha maga Jézus is veszített volna a tekintélyéből előttük. És még az sem állította helyre a dolgot, hogy arról beszéltünk ezután, hogy tulajdonképpen ez a Józsué neve, csak nem zsidó, hanem görög kiejtéssel, és hogy ez a Józsué volt az, aki bevezette az Ígéret földjére a népet, ahogy Jézus is bevezet minket az Isten Országába. De hát nem: ha Jézus az Isten Fia, akkor nem lehet közönséges földi neve, csak valami különleges! Akkor nem lehet ács sem, akivel tán mi is csináltattunk ezt-azt, nem lehetnek átlagember családtagjai, mint Mária és a fiúk-lányok? Voltak Izraelben olyan csoportok, akik a pontos próféciák ellenére éppen ezt várták: a Messiás valahonnét váratlanul, földi gyökerek nélkül, csodaszerűen jelenik meg. És ha a próféta besorolható valami emberi rendbe, társadalmi kategóriába, mint város, rokonság, család, akkor nem lehet igazi próféta! Erről a nagyon könnyen eltévedő vallásos érzékelésről, elvárásról beszél Jézus a válaszában, ezt határozza úgy meg, hogy nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között. Túl közeli a próféta.

De Isten logikája pont fordított! Ahogyan egy gyakori, bár döntő jelentésű nevet választ Jézusnak ? azt jelenti: Szabadító ?, éppen úgy az az Isten akarata, azt választotta Fia számára, hogy emberek közé szülessen, egy átlagos kisvárosban nőjön fel, kis emberek mindennapi gondjai között, és dolgos, fizikai munkával telő életet éljen. Egyszóval Isten logikája az, amit teológiai megfogalmazásban így olvastam: éppen mindaz, ami Jézus emberi voltát emeli ki, döntő a világ üdvössége szempontjából. Hogy tudniillik sorsközösséget vállalt velünk és valóságos emberként szenvedett a kereszten. De éppen ez a botrányos gondolat!

Végül testvéreim, sokat elárul Jézusról, ahogyan erre a hitetlenségre, botrányra válaszol. Nem is az, hogy csodálkozik hitetlenségükön: az eredeti szóhasználatban azt fejezi ki az itt álló szó, hogy más viszonyulás lenne logikus; éppen azon tapasztalat alapján, amit Jézus kifejt a prófétákkal kapcsolatban, hogy mind megszülettek valahol, mindnek volt családja, rokonsága, mégis Isten elhívottjainak bizonyultak ? persze ezt többnyire a haláluk után ismerték fel és ismerték el róluk, de hát akkor is ez régi tapasztalat. Azonban ennél sokkal hangsúlyosabb az, amit így olvasunk: ?Majd sorra járta a környező falvakat és tanított. Ezek után magához hívta a tizenkettőt és kiküldte őket kettesével.? Jézus nem ragad bele valami kicsinyes bizonygatásba, kesergésbe, vagy akár huzakodásba, hanem kibővíti a missziós stratégiát! Maga is megy tovább, töretlenül, de ráadásul még azt is meglépi, hogy kiküldi a tizenkettőt! Még nagyobb volumenben gondolkodik, még többet tesz bele az ügybe! Persze, nem játssza ezt a végtelenségig, mert eljön az idő, amikor kárhoztatja a meg nem térő városokat, amikor jajt mond: ?Jaj neked, Korazin, Bétsaida, Kapernaum, mert ha azok a csodák Szodomában történtek volna, amelyeket te láttál, ők megtértek volna! De Szodomának elviselhetőbb sorsa is lesz az ítélet napján, mint neked!? Tehát: botrány ? pontos helyzetismeret ? nagyvonalúság ? kibővített stratégia ? és határok. Így áll Jézus előttünk ebben a részben és az evangéliumokban! Nem csupán a mindent megbocsátó, akinek végtelen szeretetébe oly kellemes belemerülni. S ha netán ez egy kicsit most botrányos a szívünknek, talán növeli azt az esélyt, hogy ő valóban itt volt ma, ezen az istentiszteleten köztünk! Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, magasztalunk megbízható következetességedért és kitartó erődért! Bocsásd meg, ha ezzel tán nem is egyszer visszaéltünk! Igaz önmagadat akarjuk ismerni és követni. Segíts ebben minket, akkor is, ha üzeneted, tanításod tán botrányos, mert te mindig az igazat mondod! Ezért bízzuk rád könnyű, megkönnyebbülő szívvel és könyörgünk hozzád a betegekért, a gyászt hordozókért, a magányosokért, a gyermekekért, keresztyén testvéreinkért a nagyvilágban, a különféle tisztségben álló vezetőkért! Kérünk, hallgass meg nevedért minket. Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter