Sánta Ibolya
2015. május 31.

Lekció: Mózes első könyve 1. rész 26 – 28. versek

Imádkozzunk! Örökkévaló Szentháromság Isten, köszönjük, hogy hozzád jöhettünk most. Ahhoz az Istenhez, aki éppen ilyen és nem más. Azért jöttünk, hogy még jobban megismerjünk téged és még jobban megismerjük magunkat. Köszönjük, hogy alapból: azért, mert te teremtettél, hozzád hasonlíthatunk. Köszönjük, hogy ezt a bűn, a romlás sem tudta teljesen megsemmisíteni. Te igazán látod, ki hogyan áll veled; mi szeretnénk annak ismerni és vallani, aki valójában vagy. Ebben segíts ma minket. Ámen.

Textus: “Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: ?Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté evangéliuma 28. rész 18 – 20. versek)

Kedves Testvérek!

A mai igehirdetésnek azt a címet adtam, hogy ?Az összetéveszthetetlen Isten?. Az igehirdetők olykor mondják, hogy ha semmi mást nem visznek el az igehallgatók a templomból, mert talán banális vagy lapos, amit hallanak, vagy mert túl bonyolult és nehéz, de ezt vagy azt a kiemelt gondolatot vigyék el, mert az fontos. Most én is ezt mondom, hogy ha semmi mást, de a címet: az összetéveszthetetlen Isten, ezt vigyék el.

Ma Szentháromság vasárnapja van, amely egy olyan ünnep, amit, hogy úgy mondjuk, az egyház talált ki. Az egyházban alakult ki jóval később, mint ahogy Krisztus a földön élt, körülbelül a tízedik században. Azaz nem olyan ünnep, amikor Istennek egy, egyetlen konkrét cselekedetét ünnepeljük, mint karácsonykor a testté-lételt, nagypénteken Krisztus kereszthalálát, húsvétkor feltámadását, pünkösdkor a Lélek kiáradását. Hanem az egyházban lassan kialakult az a gondolat, hogy mivel az Atya terve szerint Jézus végigjárta a maga küldetését és ezt a Szentlélek a szívekben jelenvalóvá tette a pünkösdi kiáradással, és a második adventig már nem történik hasonló nagy horderejű esemény, akkor ünnepeljük magát a Szentháromság Istent, összefoglalóan mindazért, amit cselekedett, hogy tervét célba juttatta. De ma a továbbiakban egyáltalán nem szeretnék dogmatikai fejtegetésekbe bocsátkozni, sőt, ezeket az üdvtörténeti eseményeket, ezeknek a belső ívét, logikáját sem szeretném áttekinteni, hanem egészen emberi, hogy ne mondjam, kezdetleges, személyes módon, majdnem megengedhetetlenül modern és naív megközelítéssel szeretnék az összetéveszthetetlen Istenről beszélni. Magunkra, emberekre tekintve szeretnék arról beszélni, hogy éppen ma, a mi világunkban és a mi korunkban milyen jelentősége van annak a régi formulának, amit úgy mondunk, hogy Isten Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság.

Hogy ma mi a jelentősége és mi a nehézsége annak, hogy mi, keresztyének a Szentháromság Istenben hiszünk, benne van a címben: éppen az a nehéz, hogy ez az Isten összetéveszthetetlen Isten! Túlságosan sokat tudunk ugyanis róla ahhoz, hogy bárki mással, bármilyen más istennel összetéveszthető, felcserélhető legyen. De nem csak túl sokat tudunk ehhez róla, tehát ahhoz, hogy bármilyen más istenképzet a helyére léphetne, hanem túlságosan egyedi dolgokat, túlságosan egyedi cselekedeteket vitt végbe, amiket más isten nem tett. Jézus például lejött a mennyből, hogy gyermekként megszülessen, vagy egészen reálisan, naturálisan, fizikailag meghaljon és ebből a halálból föltámadjon; a Szentlélekről pedig azt tudjuk, hogy mintegy Jézus Krisztust helyettesíti, és a róla szóló tanítást fogadtatja be az emberekkel. Ez az Isten nagyon sokoldalú, tudjuk, hogy teremt, zseniális változatossággal és szépérzékkel. Emberek milliárdját alkotja meg, de ezek között sem testben, sem lélekben nincsen két tökéletesen egyforma. És erre a sokmilliárd, teljesen különböző vagy sokban különböző emberre képes egyszerre, egyforma intenzitással és szeretettel figyelni. Annyira szereti őket, hogy nemcsak eljött értük Fiában meghalni a földre, hanem örökkévaló, személyes közösségben van velük az üdvösségben. Mindezeket itt most nem dogmatikai fejtegetéseknek szántam: ezek a legegyszerűbb bibliai tények, amiket erről az összetéveszthetetlen Istenről el lehet és el kell mondani. Hol van még egy ilyen Isten? Hol van a vallások történetében egy ezzel fölcserélhető Isten? Túlságosan egyedülálló. Ugyanakkor persze nem tudunk róla mindent, ami tudható, mert ő messze meghaladja a felfogóképességünket. Nem tudunk róla még annyit sem, amennyit tudni szeretnénk, csak annyit, amennyit ő önként elmondott magáról. De ahhoz épp eleget tudunk, hogy ne alkothassunk róla önkényes képet!  

Pontosan az áll előttünk ebben az ősi keresztyén összefoglalásban: Atya, Fiú, Szentlélek, hogy Isten egyedi, senkivel nem téveszthető össze, azaz konkrét személyiség. És ez a megközelítés nekünk nagyon is ismerős, nagyon is jól követhető, kézenfekvő, mert olyan korban élünk, amikor az egyes ember, a konkrét személyiség nagyon fontos. Mindenki joggal úgy érzi, hogy belőle csak egy van, és tényleg csak egy van. Tömegben persze csak egy vagyunk a sok közül, de a személyes kapcsolatainkban azt várjuk, hogy egyetlenek legyünk. Hogy a tulajdonképpeni valónkat, a legmegfoghatatlanabb valónkat szeressék, és ne csak azt a funkciót értékeljék, amit betöltünk, ne csak azokat a feladatokat és teljesítményeket, amiket elvégzünk. A feleség azt várja, hogy sokkal több legyen, mint egy nő a sok közül, aki főz, mos, takarít, gyermekeket szül és nevel ? bár ezt nők milliói elvégzik, meg tudják tenni. Mégsem mindegy, hogy a milliók közül ki az az egy, egyetlen, aki társként valaki mellett mindezeket ellátja. Ugyanígy a férj is sokkal több, mint egy esetleges beszélgetőtárs, családfő, akire rá lehet bízni az életközösséget, bár ezt férfiak milliói ellátják. Mégse mindegy a feleségnek, hogy a sok millió közül ki az az egy, egyetlen, aki társként mellette mindezt vállalja. A gyermekünket sem cserélnénk le egy másik, bár talán jobb, szebb, okosabb gyermekre, mert ő éppen ő, éppen az, aki, és így drága nekünk. Ennyire vigyázunk a személyiségünkre; sokszor még az is rosszul esik, ha nem ismernek meg vagy összetévesztenek valakivel. De még csak az is nagyon fontos sokaknak, hogy a nevüket úgy mondják-e, sőt, úgy írják-e, ahogy ők szeretik.    

Jó, hogy ezeket mind magunkról olyan könnyen belátjuk, mert akkor jobban megértjük Istent, Isten összetéveszthetetlenségét. Bár a Krisztus előtti hatodik században élt egy görög bölcs, akinek híres és sokat idézett gúnyos megállapítása szerint, ha a lovaknak, a marháknak istenük lenne, akkor ezek ló- és marhaformájú istenek lennének, adódna tehát, hogy az összetéveszthetetlen Istent mi is magunkról formáztuk. Azonban egyáltalán nem erről van szó! A Szentírás éppen fordítva mondja, mint amit ez az egykori bölcs kigúnyolt ? aki egy teremtő és mindenható Istent egyébként maga is feltételezett. A Szentírás azt mondja, hogy nem az ember az, aki az Istent a maga képére megalkotja, erre nincs szabadsága és lehetősége, hanem pontosan fordítva, Isten az, aki a maga képére alkotott minket! Azaz az ő személyiség-volta nemcsak sorrendben, időrendben előzi meg a mienket, hanem ő egyúttal nálunk sokkal inkább Személyiség, mint mi vagyunk, mi csak mintegy örököltük ezt tőle. Mi csak hasonlítunk rá, mert ő volt a minta, az eredet, a forrás, aki után mi ebben a vonatkozásban is készültünk: ?teremtsünk embert képünkre és hasonlatosságunkra?. Ezért ha nekünk, modern embereknek ennyire igényünk, hogy összetéveszthetetlen, egyedi személyiségek legyünk, mennyivel inkább jogos Istennek ez az igénye! Azért mondom, hogy kicsit naiv ez a megközelítés, mert nem volt ez mindig így, századokon át az ember nem igényelt ilyen egyediséget magának. De ha magunkra nézve ma ezt ennyire fontosnak tartjuk, akkor Istenre nézve mennyivel inkább igaz és jogos, ha ő az ő saját egyedi és konkrét személyiségének az igényét és a tényét ki is nyilvánítja?! Ahogyan az egész Szentírás erről újra és újra beszél?

De miért járjuk ezt a kérdést ennyire körbe ma, Szentháromság vasárnapján? Azért, mert nagyon csábító és eléggé elterjedt az az Isten-kép, és sok kereső ember, sok templomba járó kereső ember is gondolkodik úgy, hogy ha Isten örökkévaló, végtelen, akkor úgysem lehet róla biztosat igazán tudni. Ezen az Isten-képen több a homályos folt, mint a konkrét vonás. Hiszen ha azon túl, hogy van, hogy valahogy megteremtette a világot, esetleg vigyáz ránk, és tőle várhatjuk a szerencsénket, nem tudhatunk róla közelebbit, biztosat, akkor Isten lehet egy személytelen erő, vagy egy meghatározhatatlan felsőbb hatalom, intelligencia is. Nem is fontos, hogy pontosan tudjuk, milyen, mert egy általános, szellemi istenképzet trendibb is a bibliai Szentháromságnál. Ráadásul ez az istenképzet elég liberális: ez az isten mindent megért, ezért nincsenek elvárásai sem. Az is mindegy, sőt az aztán igazán mindegy, hogy hogyan nevezzük; minden vallás másképp nevezi, de ez nem baj, hiszen úgysem lehet tudni egészen pontosan, hogy ki ő. Ez az isten ezzel a néhány konkrét vonással olyan filozofikus és felsőbbrendű, valamint kellemesen arctalan, hogy több szempontból is nagyon kényelmes. Kellően intelligens dolog benne hinni, és a mindennapjainkban való viselkedésünkre alig van hatása.

Mindenképpen úgy érdemes ezt látnunk, ahogyan Pál apostol Athénben az athénieket: kísérletnek, hogy keresik az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják. Ennek a tapogatózó Isten-kívánásnak, Isten-keresésnek az egyik legmegrendítőbb kifejezése egy tizenegy-néhány éve még egyetemista lány írása, aki annyira kifejezte a mai ember Istenhez, valláshoz való viszonyát, hogy az illetékes zsűri az írását egyöntetűen az év írásának szavazta meg. Hallgassunk bele a szívünkkel:

?Leginkább ateista vagyok, bár fenti kijelentésemet, mely szerint nincs Isten, módosítanom kell: nincs Istenem. És ez nem jó nekem. Teremtek tehát egy vallást, nézzük csak, mintha egy reggelit ütnék össze. Az én vallásomnak én vagyok az egyetlen hívője. Nincsenek imák és bigott kötelességek. Az én istenemet nevezzük, mondjuk Hólapátnak, végül is mindegy. Ő jó, mindig velem van, folyton viccelődik, igen jó a humora és nem pirít rám akkor sem, ha hétfőnként berúgok. Amikor szeretkezem, diszkréten félrenéz, sosem kelt lelkifurdalást (melyik isten enged meg ennyit?). Mindjárt jobb lesz nekem, hiszen kitalált istenem a barátom is, máris nem vagyok egyedül. És azt gondolom, éppen ez a célja minden vallásnak.? Eddig tart, ami ebből az írásból a témánkhoz tartozik, de hogy lássuk és megértsük azt, amiből születetett, érdemes meghallgatni a befejezést. ?A szó hagyományos értelmében tényleg ateista vagyok. Bárki elítélhet esetleges szentségtörő gondolataim miatt is. Én csak ki akartam köpni néhány zavaró gombócot a torkomból. Talán olyan ateista vagyok, aki vallásossá szeretne válni. Talán egyszer így is lesz.?

Isten azonban, bármennyire is jó, ha követjük és megértjük ezt a kínlódó istenkeresést, ennél több lehet a számunkra! Több lehet homályos foltoknál és sejlő elképzeléseknél. Talán szabad megint magunkról példát hozni: az elképzelt és a valóságos Isten közötti különbség kissé olyan, mint a nagy ő-ről való ábrándozás és elképzelés. Legtöbbször a nagy ő is elég ködös, idealista képzet, aztán egyszer csak megjelenik egy hús-vér ember, akiből csak egy van, és aki éppen olyan, amilyen, és ő kell nekünk. És az ő valósága, az öröm, hogy egyáltalán létezik, messze felülmúlja az ábrándképet! A szépsége valóságos szépség, a hangja, gondolatai, véleménye senkihez sem hasonlíthatóan kedvesek nekünk. Az álomképhez az is kapcsolódik, hogy mindig azt teszi, azt mondja, amit mi várunk tőle. Az élő, eleven ő-nek azonban lehetnek, sőt vannak igényei és saját akarata!

A nagy ő-vel is hasonló a helyzet, mint az élő, eleven, valóságos Atya, Fiú, Szentlélek Istennel. Ő konkrét, ezért valóságos. A vele élt hit öröme, biztonsága és személyessége felülmúlja egy általános képzet adta hitét. De mivel személy ? tényleg személy ?, persze, véleménye és akarata van. Azaz parancsol. Így hallottuk az igében: ?tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.? De ezzel konkrét célt és értelmet is szab a benne hívők életének.

Mivel a Szentháromság Isten igazi személy, nem távoli, hanem minden nap velünk van, ahogy itt Jézus konkrétan megígérte; mivel emberré lett, a legbanálisabb, legkisebb gondunkat is megérti; mivel felelős személy, szavának áll, joggal bízhatjuk rá szeretteinket is, jövőnket is. Mindezt azért, mert ő nemcsak teremtő, gondviselő, hanem megváltó és megszentelő és Úr Isten. És ebben, mindebben együtt összetéveszthetetlen, kicserélhetetlen, egyetlen és valóságos Úr!

A befejezés hadd legyen mégis egy kicsit dogmatikus, mert talán meglepő, de a keresztyének magasztalása, Istent magasztalása kezdettől fogva ilyen volt. Áldott legyen ő azért, hogy konkrétan megmutatta magát! Áldott legyen azért, hogy éppen olyan, amilyen: mindenható Isten, de szerető Atya is, igaz Bíró, de testté lett Fiú is. Mindeneket vezérlő, de a krisztushívőket külön megszentelő Lélek. Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök és igaz Isten ? az Összetéveszthetetlen. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk, magasztalunk téged, hogy olyan Isten vagy, akire számíthatunk. Nem kell attól tartanunk, hogy holnaptól egészen más leszel. Magasztalunk, hogy minden, ami igazán jó és fontos bennünk, az rád, a forrásra mutat. Kérünk, vezessen el Lelked az igazságra minket is, hiszen a mi hitünk is érik és változik, érhet és változhat. De vezesd el a téged keresőket is igaz, valóságos Isten-ismeretre, és segíts, hogy ebben legyünk jó és hasznos eszközeid. Könyörgünk a sokféle gonoszsággal és szenvedéssel terhelt emberekért. Légy a gyászolókkal, a betegekkel, az üldözöttekkel, a háborúk és katasztrófák áldozataival. Nem azért imádkozunk értük, mert ezzel letudtuk a magunk részét, hanem mert legtöbbükért ennyit tudunk tenni. Abban pedig segíts meg, hogy akik elérhetők, akikért többet, az imádság mellett többet tehetünk, azt tegyük is meg. Hallgass meg szent nevedért minket!  Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter