Az evangéliumok azért hangsúlyozzák annyira Jézus testét és holttestét, mert igazolni akarják: valóban meghalt. Valóban meghalt az, aki föltámadt. A föltámadás körül tehát nincs bizonytalanság, nem lehet kétely: a föltámadás valóságos. De csak akkor lehet az, ha a halál is valóságos volt. Ám a föltámadás ugyanígy csak akkor lehet valóságos, ha testben történik. Azonosítható testben. Mérhetetlenül nagy jelentősége van a mi kedveseinkre nézve is annak, hogy a bibliai tanítás, bizonyságtétel nem testetlen lelkek túlvilági életéről szól.

Sánta Ibolya
2016. augusztus 28. gyászolók istentisztelete

Imádkozzunk! Urunk, Istenünk, köszönjük, hogy nem egyedül gyászolunk, nemcsak mi, hanem te is velünk. Nem csupán azért, mert együttérző Isten vagy, hanem azért, mert te magad tudod, milyen elveszíteni azt, akihez kötődünk, milyen elveszíteni a szeretettet. S a te gyászod, amikor Fiadat ezért a világért váltságul adtad, mennyivel nagyobb, mélyebb, erősebb lehetett! Ezért lehetünk bizonyosak abban, hogy ami szerettünk életében fájt, és ami a halálában, te ismered. Ezért te tudsz legjobban vigasztalni is. Kérünk erre! Ámen.

Textus:
„Volt egy József nevű ember, Arimátiából, a júdeaiak egyik városából, a nagytanács tagja, derék és igaz férfiú, aki nem értett egyet a többiek döntésével és eljárásával, mert várta az Isten országát. Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Azután levette, gyolcsba göngyölte, és elhelyezte egy sziklába vágott sírboltban, amelyben még soha senki sem feküdt. Az ünnepi előkészület napja volt, és hamarosan kezdődött a szombat. Elkísérték őt az asszonyok, akik együtt jöttek Jézussal Galileából, és megnézték a sírboltot meg azt is, hogyan helyezték el Jézus testét. Azután visszatértek, illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.
A hét első napján pedig kora hajnalban elmentek a sírhoz, és magukkal vitték az elkészített illatszereket. A követ a sírbolt elől elhengerítve találták, és amikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. Amikor emiatt tanácstalanul álltak, íme, két férfi lépett melléjük fénylő ruhában. Az asszonyok megrémültek, és a földre szegezték tekintetüket, de azok így szóltak hozzájuk: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia. Ekkor visszaemlékeztek szavaira, és visszatérve a sírtól, hírül adták mindezt a tizenegynek és a többieknek. A magdalai Mária, Johanna, valamint a Jakab anyja, Mária és más, velük lévő asszonyok elmondták mindezt az apostoloknak, de ők üres fecsegésnek tartották ezt a beszédet, és nem hittek nekik. Péter azonban felkelt, elfutott a sírhoz, és amikor behajolt, csak a lepedőket látta ott. Erre elment, és csodálkozott magában a történteken.” (Lukács evangéliuma 23. rész 50. verstől 24. rész 12. verséig)

Kedves Testvérek, Gyászoló Családtagok!

Az erre a hétvégére rendelt újszövetségi bibliai történet éppen egy halálesetről, temetésről és az azt követő időkről szóló beszámoló. Hasonló tehát ahhoz a helyzethez, amelyben az itt ülők közül többen vannak. Több konkrét hasonlóságra is felfigyelhetünk, ami vigasztalásunkra lehet ? ez az istentisztelet éppen meghívó vigasztalásra. Azonban arról sem szeretnék hallgatni, ami nagyon hangsúlyosan benne van nemcsak ebben a beszámolóban, hanem a többi evangéliumi leírásban is, s ami nem hasonlóság, hanem különbség ? de ami veszteségünk azokhoz a gyászolókhoz képest, akikről itt olvasunk.
Minden beszámolóban többszörösen, hangsúlyosan olvasunk Jézus testéről. Azt a testet kéri el arimátiai József, azt a testet keresik az asszonyok, amely fizikai valójában, éppen alkatával, jellegzetes mozdulataival, tekintetével, igen, fizikai-anyagi mivoltában tette számukra drágává Jézust. Emberek voltak, és Jézus bármennyire mély adottságokkal rendelkezett értelmével, erkölcsileg és érzelmi világával, bármennyire azt gondoljuk, hogy ez és csak ez a fontos őbelőle, az Írás, az evangéliumok megcáfolják ezt a gondolatunkat! A test, összetéveszthetetlen és anyagi valóságunk elválaszthatatlanul össze van kötve a belső személyiségünkkel, és Jézus hozzánk hasonló emberré lett. Ha azt is mondjuk, érezzük elment szeretteinkről: ez a test már nem az, nem ő, idegen ? mégis mennyire, mennyire kötődünk hozzá! Igen, a keze formájához, a járásához, jellegzetes illatához, viruló vagy öregedő, meglassúdó testi alakjához. Nagy veszteség, amikor netán ezek a testhez kötődő emlékek, amikről azt gondoltuk, hogy mindig megmaradnak, kezdenek elhagyni: nem emlékezünk valakinek az arcára, sajátos hangsúlyaira? Modern emberekként mintha fogva tartana az a mítosz, hogy az embernek úgyis a belső lénye a fontos, az az értékes, így elhunyt szeretteinknek is. Nem: ez a gondolkodás nem valamiféle szellemi vagy lelki fejlődés jele, hanem önáltatás. Érzéseinknek, szeretetünknek és fájdalmunknak is szükségük van testi hordozóra: az elveszített ember testének legalább az emlékére. Az evangéliumok persze nem ezért, ilyen, mondhatni, szubjektív kötődésből beszélnek annyit Jézus holttestéről. Mégis arra a természetes gyászolásra hívnak és szabadítanak fel, amire vágyunk, ami a test emlékezetéhez kötődik.
Ezek a gyászolók megtehetnek valamit az ő világuk természetes rendje szerint, amit mi, a mi világunk nem természetes rendje szerint nem: maguk bánhatnak a kedves testtel, közvetlenül kifejezhetik iránta való érzéseiket, kötődésüket. Ott vannak halálánál, maguk emelik le a keresztről, szállítják a sírhoz, arimátiai József a Nagytanács másik tagjával, Nikodémussal együtt saját maga takarja halotti leplekbe, saját kezűleg tették mellé tiszteletük kifejezéseként a sok drága kenetet. S természetes módon készülhetnek ugyanerre az asszonyok. Igen, ez, a tiszteletadás is a testen keresztül kötődik, ér el a személyhez. A saját kezűség, a tapintás, fizikai tevés-vevés sokféle érzést, súlyt könnyebbé tett régebben. Nekünk veszteségünk, hogy olyan kevéssé van erre lehetőségünk, és ajándék, ha legalább bizonyos mértékben élhettünk vele! Mert ma ennek a meghalt testtel való meghitt és titokzatos közösségnek a helyébe az elidegenítő félelem és megrettenés lépett.
Az evangéliumok azért hangsúlyozzák annyira Jézus testét és holttestét, mert igazolni akarják: valóban meghalt. Valóban meghalt az, aki föltámadt. A föltámadás körül tehát nincs bizonytalanság, nem lehet kétely: a föltámadás valóságos. De csak akkor lehet az, ha a halál is valóságos volt. Ám a föltámadás ugyanígy csak akkor lehet valóságos, ha testben történik. Azonosítható testben. Különben az egész nagy és páratlan újdonság, jó és győzelmi hír elveszíti alapját és bizonyítékát. Test nélkül bizonyíthatatlan állítássá, végleg üres fecsegéssé válik. Ezért Jézus testi feltámadásának, amit az angyalok itt hírül adnak, mérhetetlenül nagy jelentősége van. De mérhetetlenül nagy jelentősége van a mi kedveseinkre nézve is annak, hogy a bibliai tanítás, bizonyságtétel nem testetlen lelkek túlvilági életéről szól. Sokkal intelligensebb persze az ember halhatatlan lelkéről beszélni, mint ami a halál után végleg az értékesebb részünknek bizonyul, értékesebb részünk kiteljesedésévé válik; arra gondolni és arról beszélni, hogy ?valahol?, egy meghatározhatatlan ?örökkévalóságban? él és figyel ránk. A Szentírás szerint azonban az ilyen lét nem kiteljesedő lét, hanem éppen a megfosztottság, a veszteség állapota lenne. Amennyire az élettelen test megfosztott lélek, élet nélkül, úgy a lélek kevesebb és megfosztott teste nélkül. Isten egyszerűen így rakott össze bennünket, így teremtett, és ő következetes Isten: érvényes ez tehát a földi és a földi élet utáni valóságunkra is.
Testvéreim, ebben a bibliai tanításban, jóhírben, evangéliumban vigasztalás van: visszakapjuk majd mostani veszteségünket, a testben ismert és szeretett, de elveszített személy teljes valóságát. Szomjazó kötődésünk végre teljes kielégítést nyer. Az a test persze más lesz, tökéletesebb; a Szentírás megdicsőült vagy mennyei testről beszél, ami azonban semmiképpen nem valami anyagtalan, pusztán szellemi állapot, ellenkezőleg, a mostani testi mivoltunknak kiteljesedett, formához kötött, azonosítható változata.
Miért is utasítjuk el hát azt, ami után itt vágyunk és amit a halál olyan drasztikusan vett el tőlünk: a test ? és Jézus testi ? feltámadását? Ha becsületesen utánajárunk ennek, végső soron csak egy előítéletre fogunk találni: arra a félelemre, hogy talán egy primitív, üres, mások előtt vállalhatatlan és számunkra hihetetlen fecsegésnek dőltünk be. Pontosan úgy, ahogyan a tanítványok is gondolkodtak az asszonyok híradásáról! Az evangélium megjelenése óta a keresztény igehirdetésben a leginkább üres fecsegésnek tartott hír éppen ez – tulajdonképpen a kereszténységben, Jézus személyében, tanításában minden más elmegy, csak éppen a lényeg, ami a legnagyobb misztérium, a feltámadás titka nem! A feltámadásnak a testi valósága nem. Tulajdonképpen érdekes: hogy valamiből szinte minden kell, mert jó, szép, értékes ? csak a lényege, a közepe, a szíve nem. Pedig éppen erre van szükségünk, ez lenne az igazi vigasztalásunk és reményünk: hogy valakit, aki itt drága volt a számunkra, akit testi emlékében őrzünk, azt ott teljes valójában kapjuk ajándékba. S ehhez nem kell különleges teljesítmény, csak az, hogy ne üres fecsegésnek tartsuk Isten tettét. Azaz hit.
Testvéreim, gyászoló Jelenlévők, ez a gyászistentisztelet a vigasztalás alkalma, ezért bűvészkedés lenne a Bibliában lévő, testre vonatkozó különféle kifejezések magyarázata. Arra figyeljünk inkább még, hogy akik itt üres fecsegésnek tartották az asszonyok híradását, maguk az apostolok voltak. Az a 11 tanítvány, akinek Jézus maga erről előre annyiszor beszélt! Ha volt 11 reménytelen eset, akkor éppen ők, a tanítványok voltak. Hiszen ők kapták a legtöbbet ismeretben, a leghitelesebb személytől, a forrástól, magától az érintettől, és jó előre. Mégis mennyire saját elképzeléseik, előítéleteik foglyai voltak! Más okokból, mint mi, mások voltak hitükben, gondolkodásmódjukban az előzmények, mint nekünk, és árnyalatnyival eltért a hitetlenségük a tartalomban is: nemhogy a testi feltámadás, hanem egyáltalán Jézus feltámadása volt hihetetlen. Péter, aki szokott hevességével és aktivitásával elfutott a sírhoz, amikor csak a szokott halotti lepleket látja ott, csodálkozik magában: itt az eredeti nyelven egészen megrökönyödött csodálkozásról van szó, amely nem talál magyarázatot valamire. Gyakran van így: mert az egyetlen lehetséges és adható válasz épp olyan csodálatos, hihetetlen, mint a kérdés, amire válaszolni kellene:
Az Isten Fia meghalt ? testben. Feltámadt ? megdicsőült testben, de testben. Hogyan lehetséges ez? Mert Isten így akarta, s neki nincsenek előítéletei a lélek és a test viszonyáról, tekintve, hogy ő teremtette mindegyiket. Elmúlunk mindahányan. Bizonyos, hogy testben, ami annyi mindent hordoz, kifejez, amihez, ha sokszor ambivalens, vegyes érzésekkel is, de kötődünk. És feltámadunk ? testben, ha megdicsőült testben is, de testben. Mert Isten így rendelte, gondolta el és alkotta meg. Ő vissza akar adni mindent minden árnyék vagy folt nélkül, sokkal teljesebben, mint itt valaha is a mienk volt. Ennek egyetlen feltétele, útja, hogy erről szóló beszédét, ígéretét, cselekedetét valóságos, erős, vigasztaló isteni beszédnek, ígéretnek, cselekedetnek fogadjuk el. Ámen.

Imádkozzunk! Urunk, Jézus, rád bízzuk az elmenteket és magunkat. Köszönjük neked életüket. Látod azt, amit nem értünk az ő vagy a mi életünkben, és ismered a választ is mindenre. Nehéz nekünk sokszor válasz nélkül élnünk, de elfogadjuk, hogy te úgy döntesz, ahogyan mi is döntenénk, ha mindazt tudnánk, amit te.
Kérünk, erősítsd meg a hit titkának, a dicsőséges feltámadásnak valóságát bennünk! Kérünk minden gyászolóért és útra készülőért ? azért, hogy valóban készülhessenek, készülhessünk mi magunk is! Köszönjük, hogy te vársz ? és te vársz minket! Ámen.