A keresztről való beszéd bolondság

„Tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket” – van ebben egy csipetnyi irónia, elnéző nagyvonalúság, amit az erősebb engedhet meg magának a gyengébbel szemben. Hiszen az Isten „bolondsága” – idézőjelben – bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” – idézőjelben – erősebb az emberek erejénél! Mert Isten tudja, hogy nem a szép gondolatok segítenek az embernek, nem azok vezetik el az üdvösségre, hanem Krisztus áldozata, és tudja, hogy abban a látszólagos erőtlenségben és gyengeségben, amit Krisztus vállalt a kereszten, abban van a legnagyobb erő!

Sánta Ibolya
2017. július 16.

Lekció: 123. zsoltár

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy bár a mennyben számunkra elviselhetetlen dicsőségben és fenségben laksz, mégis egészen közel, a szívünkben is, és mi a te szívedben. Köszönjük, hogy bár a te gondolataid annyival magasabbak, mint az földhöz az ég, mégis megosztasz belőle annyit, amennyit fel tudunk fogni. Bocsásd meg, hogy a megértés hiányának nem az az oka, hogy túl bonyolult a te gondolatod, hanem az, hogy nehezen engedjük el azt, amit mi rólad olyan okosan elgondoltunk! Segíts, hogy bár kegyelmedből nem vagyunk távol most sem tőled, még közelebb jussunk hozzád és a mi Krisztusunkhoz! Ámen.

Textus: “Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. Mert meg van írva: „Véget vetek a bölcsek bölcsességének, és az értelmesek értelmét semmivé teszem.” Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. És miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.” (Pál első levele a korinthusiaknak 1. rész 18-25. versei)

Kedves Testvéreim!

Ismét elkezdtük olvasni az Újszövetség egyik legizgalmasabb és talán legprovokatívabb könyvét, iratát, az 1. Korinthusi levelet. Lehet vigasztaló ez a levél és lehet nagyon felháborító és botránkoztató is. Egyszerre magában hordozza mind a két lehetőséget, attól függően, hogy ki milyen alkat vagy milyen elképzelései vannak a keresztyénségről. A korinthusiak ugyanis felszínesek voltak, nagyképűek és beképzeltek, sokan közülük afféle vallásos okostojások – hogy valami újat mondjunk és tegyünk hozzá az egyébként már olyan sokszor elmondott korinthusi vétkekhez, sokszor hallott, leginkább erkölcsi jellegű hiányosságokhoz. Az egyik ember körülnéz a maga közösségében, látja, hogy ez-az nem igazán keresztény náluk. Aztán olvassa, hallja ezt a levelet, s azt mondja, hogy milyen sok minden előfordult Korinthusban is, de mégsem írta le őket Pál apostol, hanem igyekezett rendbe hozni a dolgokat! Pál apostol nyomába szegődik, és számára vigasztalás ez a levél a gyülekezete esélyeit illetően. A másik ember hallja ugyanezt a levelet és azon csodálkozik, hogy Pál miért nem oszlatta fel az egész kócerájt? Sőt, ilyeneket ír ennek a szörnyű társulatnak: „hálát adok értetek Istennek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek a Krisztus Jézusban adatott. Mert a vele való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek” – és így folytatja tovább Pál a hálaadást, tulajdonképpen a dicséretet. Aztán körülnéz ez az ember egy-egy keresztyén közösségben, és azt mondja: hát ez botrányos, ami itt zajlik, félre kell dobni a Bibliát! Számára felháborító és botránkoztató ez a levél, Pál apostol türelmes hozzáállása, egy „úgynevezett” keresztyén közösséghez. Persze tudjuk, hogy konkrétan nagyon kevés ilyen ember van, vagy kevésszer játszódik le ez így, de mégis ez a kétféle mentalitás általában megtalálható, ezért mondhatjuk, hogy ez a levél egyszerre lehet vigasztalás és egyszerre lehet botránkozás. Azt gondolom, hogy az első kérdés, amit érdemes feltenni magunknak most, s majd ahogy hallgatjuk vasárnapról-vasárnapra a levél fejezeteit, igéit: mi melyik csoportba is tartozunk? Úgy őszintén és igazán.
Rátérve a mai felolvasott részre: „A keresztről való beszéd bolondság” – ez volt az első mondat, amit hallottunk. Hát ütős mondat ez, de mégis van benne valami nagyszerű, amit meg kellene tanulnia minden keresztyénnek az apostoltól! Tudniillik Pál képes arra, hogy azt az evangéliumot, amiben mindenekfölött hisz és a legnagyobb meggyőződéssel hirdet, képes ezt az evangéliumot a kívülállók fülével hallani, a kívülállók gondolkodásával érteni! A mai igehirdetésben ezt a fél mondatot nézzük meg abból a négy szempontból, amiből az apostol is megtekinti. Mert mintha egy kicsit azt a módszert követné, ami eléggé elterjedt manapság, hogy ülj át a saját helyedről a másik helyére, a másik székére és nézd meg onnét is a dolgot! Aztán ülj át a harmadik székre, nézd meg onnét is, majd ülj vissza az eredeti helyedre, és miután megtekintetted mások szemszögéből, hogyan látod újra azt a dolgot, azt a helyzetet, amiről szó van? Sőt, nézd meg felülről is, kívülről is az egész kérdést, az egész helyzetet! Elindul Pál apostol is a maga szempontjából, a maga székéről: „a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje.” Aztán megnézi két jellegzetes felfogásból: „A zsidók jelt kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek”. Majd visszaül a saját helyére: „Mi pedig a megfeszített Krisztust hirdetjük.” Végül rátekint felülről, az Isten szemével is: „Tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.”
Tehát onnét indulunk, hogy a keresztről való beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. És a továbbiakból, ahogy hallottuk, de még a következő fejezetekből is nagyon világosan kiderül, hogy pontosan érzi, tudja, meglátja, tekintetbe veszi Pál azt, hogy mi az, ami az evangélium elfogadását mások számára megnehezíti, sőt megakadályozza. A zsidók jelt kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek. Nem csupán háborog azon, hogy milyen hitetlenek az emberek, hanem képes a számára legdrágábbat, amihez a meggyőződés ezer szála fűzi, a másik fülével hallani. A számára legfontosabbról, legbelsőbb meggyőződésről van szó, de nem olyan elvakult és elfogult, hogy értetlenül álljon az elutasítások ténye előtt. Nem mondja azt, amit olyan gyakran mondunk, hallunk: hát mit nem lehet ezen belátni, pofon egyszerű, magától értetődik, a vak is látja, hogy milyen nagyszerű és igaz az a dolog, amit én mondok, gondolok és hirdetek! Ellenkezőleg, Pál még arra is képes, hogy a maga helyén is egy kicsit kívülről tekintsen rá a saját hitére, arra az üzenetre, amelyet Jézus Krisztus rábízott, és belássa, hogy tényleg elképesztő, tényleg nem mindennapi, és nem magától értetődő mindaz, ami az evangéliumban rábízatott! Nagyon fontos képesség ez, a keresztyénség számára mindenkor életfontosságú képesség, ha jól akarja hirdetni a maga korában a megfeszített Krisztust! A mi világunk embereinek a fülével hallani, az ő gondolkodásmódjukkal közelíteni a keresztyén hithez. Ahhoz, ami egyébként nekünk a legfontosabb, amin keresztül látjuk állandóan a világot, ami szerint döntünk a dolgainkban.
Hiszen az előbb mondtuk el a keresztelésnél az Apostoli hitvallást. A mai világban nagy azoknak az embereknek a száma, akik azt gondolják, mondják hangsúlyozottan magukról, hogy ők racionális gondolkozásúak. Amit az Apostoli hitvallásban Jézus Krisztusról mondunk – most csak erre szorítkozunk –, abban alig van olyan, ami racionálisan felfogható és így elfogadható. „Fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától” – majd néhány reális tétel: „szenvedett Poncius Pilátus alatt, meghalt, megfeszítették, eltemették” –, de aztán: „alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat”. Joggal gondolhatnánk azt, hogy biz’ ezeket az embereket csak valami jel győzheti meg, de talán még az sem! Ahogy egyébként a Pál-korabeli zsidókat. A zsidók jelt kívánnak ahhoz, hogy higgyenek – írja Pál –, s ezzel bizonyára ő maga is sokszor találkozott, de az evangéliumokban mi is sokszor látjuk, hogy a zsidó szakértő elit hányszor közelít úgy Jézushoz, hogy milyen jelt mutatsz, hogy higgyünk neked?! Mármint azokon felül egyébként, azon jelek sokaságán felül, amit Jézus amúgy mutatott: vakok látnak, süketek hallanak, némák megszólalnak, leprások megtisztulnak, sőt, halottak támadnak fel! Mi is lehetne ennél nagyobb és meggyőzőbb jel? Ez soha nem hangzik el. De aztán azt a valóban legnagyobbat, ami csak elgondolható, amit Jézus végül kínál, a föltámadást, azt elhazudják, elhallgatják. Mert túl nagy jel, túl rendkívüli! Ennél fogva éppen a jel maga is, amely bizonyítana, nagysága miatt túlságosan hihetetlen!
Aztán ott a másik jellegzetes csoport, akikről úgy ír Pál, hogy a görögök bölcsességet keresnek. Itt nem arról a bölcsességről van szó, amiről az Ószövetségben újra és újra olvasunk, hogy a bölcsesség kezdete az Úr, az Isten félelme, tisztelete. Itt egy másik kultúrában vagyunk, a görög kultúrában. De az emberiség története és gondolkodásmódja, testvéreim, egyáltalán nem olyan sokszínű vagy átláthatatlan, amilyennek első pillantásra a felszínen látszik. Ha megnézzük, a világhoz, az egymáshoz való viszonyában, a világról és önmagáról való gondolkodásában az ember mindig néhány alapvető, visszatérően ismétlődő mintát, hozzáállást mutat. Ez igaz a vallással kapcsolatos igényében is. Nos ezt, a vallással kapcsolatos, ismétlődő igényt nevezi úgy Pál apostol, hogy bölcsesség, a bölcsesség igénye. De abban az értelemben, hogy tudniillik a vallás nyújtson szellemi élvezetet, lehessen róla gondolkodni, elmélyült és okos életbölcsességekre lelni benne, lehessen tételeit megvitatni, mérlegre tenni és eldönteni, hogy igazak-e, elfogadhatók-e számomra. És mindezt lehetőleg stílusosan kínálja a vallás, nehogy szégyellnem kelljen, ha mégis hiszek benne, hogy milyen primitív! Pál apostol nagyon erős szót használ arra, hogy milyennek látják a bölcsességet kereső görögök, akkori és mai „görögök” az evangélium egyszerű és nagyon más jellegű üzenetét: bolondság. Bolondságnak látják. Ez a kifejezés a görög nyelvben az ’ízetlen’ szóból származik. Ugyanezt használja Jézus, amikor arról beszél, hogy ti vagytok a föld sója, és ha a só megízetlenül, semmire nem jó. Az evangélium semmire nem jó, ha mindazt nem tartalmazza, amit a vallásokban a szellemi csemegézést keresők kapnak. Aminek tehát számukra nincs sava, borsa, veleje, ha régiesebb magyar megfelelőt keresünk; modernebbül fogalmazva: csak üres szöveg, vallásos blabla számukra az evangélium. A csupán, vagy mindenek felett szellemi élvezeteket keresők számára, akik igényekkel állnak elő, ha vallásról van szó, az evangélium egyszerű üzenetei, történelmi tényei, amit például az Apostoli hitvallásban is megfogalmazunk, önmagában kevés, nem ér semmit, nem jó semmire, blabla.
Ugyanakkor, amikor az apostol képes a másképp gondolkodók felől, az ő fülükkel hallani a keresztyén üzenetet, ahogy itt mondja: a keresztről való beszédet, egy pillanatra sem inog meg, hogy az ne lenne igaz vagy érvényes! Visszaül a maga székére és azt mondja: miközben a zsidók jelt kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek, mi a megfeszített Krisztust hirdetjük. Éppen mert végiggondolta, mert látja, hogy ezek az utak nem vezetnek Krisztushoz, írja, hogy akik így közelednek az Isten-kérdéshez, a valláshoz, elvesznek. Kemény szó ez! Ám Kálvin is különbséget tesz azok között, akik arrogánsan, Istent vizsgáztatva vég nélküli igényekkel lépnek fel, csodát kérve vagy szellemi élvezetet keresve, és azok között, akik megerősítésként vagy útmutatásként kérnek jelet, vagy akiknek a számára a Krisztus evangéliuma olyan izgalmas, olyan sokat jelentő, hogy igyekeznek minél mélyebben, minél árnyaltabban megismerni, akiket igazi szellemi szomjúság vezet.
Amíg Pál apostol eljut idáig, és visszaül a maga székére, kétszeresen is nyomatékosan mondja: a keresztről való beszéd nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje; „maguknak az elhívottaknak Istennek ereje”. Fontos ez a szó! A keresztről való beszéd nem csupán Isten igazsága, nem csupán kijelentése, közlése, abban az értelemben, hogy csupán információ, elvi dolog lenne, hanem üdvösséget ajándékozó, életet átformáló erő! Pál itt is Jézus nyomában jár, mint oly sokszor, hisz Jézus maga is erről beszél a Hegyi beszéd végén annak a nagy tömegnek, amely egyébként mély áhítattal hallgatja őt: aki hallja ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, csak élvezi, az olyan, mint a homokra épített ház, de aki hallja és cselekszi, az olyan, mint a kősziklára épített ház! Ha a keresztről való beszéd, ami alatt Pál természetesen nemcsak szorosan a golgotai eseményeket érti, hanem Jézus egész életét, tanításait, teljes váltságművét, tehát ha a keresztről való beszéd nem ad új célt és értelmet az életnek, ha nem kötelez el véglegesen és végletesen a jó mellett, ha a próbákban nem kapaszkodó és nem erőforrás, és ami talán a legfontosabb: ha a halállal szemben nem az örök élet meggyőződése, akkor tényleg bolondság, üres blabla, akkor nem az lesz a számunkra, aminek lennie kell, ami lehet! Akkor, ahogyan a korinthusiaknak, önvizsgálatot kell tartanunk Isten előtt: hol, hogyan, miért veszett el számunkra az evangéliumból éppen a lényeg, a hitnek az ereje?
Végül, miután az apostol belehelyezkedett másoknak, a két jellegzetes gondolkodásmódnak a szemléletmódjába, hogy hogyan látják ők a Krisztusról szóló igehirdetést, valami nagyszerű jelet várnak, bizonyítékot, illetve bölcselkedést, intellektuális izgalmat, aztán visszalép a maga hitébe és azt mondja, az evangélium életváltoztató erő, végül az Isten szemszögéből is rátekint a kereszt beszédére. Hogyan látja ezt az egészet ő, az Isten? „Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” Kérem, ne botránkozzanak meg a testvérek, de Isten itt úgy jelenik meg, mint egy olyan sakknagymester, aki váratlan és szellemes húzással mattot ad az ellenfelének. Mintha Isten egy kicsit megvonná a vállát, és azt mondaná: ti akartátok, hogy így legyen, hát legyen! Mindenféle elvárásotok van, hogy minek kellene történnie, hogy milyen bizonyítékkal kéne szolgálnom, hogy higgyetek? Mindenféle elvárásotok van, hogy mit is kellene tartalmaznia, miféle magas szintű és elvont bölcsességet annak a hitnek, amit ti hajlandók lennétek hinni? Hát, fityiszt! Én az igehirdetésben egyszerűen a Krisztus keresztjét állítom az üdvösség útjára! Ez lehet, hogy bolondságnak, nem túl magasröptű valaminek tűnik – viszont valóság. Tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket: van ebben egy csipetnyi irónia, elnéző nagyvonalúság, amit az erősebb engedhet meg magának a gyengébbel szemben: hiszen az Isten „bolondsága” – idézőjelben – bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” – idézőjelben – erősebb az emberek erejénél! Mert Isten tudja, hogy nem a szép gondolatok segítenek az embernek, nem azok vezetik el az üdvösségre, hanem Krisztus áldozata, és tudja, hogy abban a látszólagos erőtlenségben és gyengeségben, amit Krisztus vállalt a kereszten, abban van a legnagyobb erő!
A keresztről való beszéd bolondság azoknak, akik elvesznek. Az akkori zsidók, és sokan ma is, jelt kívánnak, sőt követelnek, de a legnagyobb jelet fogadják a legnagyobb ellenállással. Nem kedvük szerint való bizonyíték. A görögök, akkoriak és maiak, szellemi csemegét keresnek. Mi pedig tehetetlenül és hűségesen mindig újra a megfeszített Krisztust hirdetjük. Mert a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg az igazi Istent a maga bölcsességében. Hát tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket! És most, egy ilyen idézőjeles bolondságra mondunk majd – ha akarunk – áment. Azt, hogy úgy legyen!

Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, magasztalunk, hogy te vagy a testté lett erő és bölcsesség! Mégis elvállaltad a kereszt erőtlenségét, azokért is, akik a maguk silány értelmének arrogáns magabiztosságával fordultak és fordulnak hozzád, vagy keresik a hitet. Könyörgünk értük: nem tudják, mit cselekszenek. És magasztalunk téged azért is, hogy számunkra a legdrágább beszéd lett a keresztről való beszéd. Könyörgünk keresztyén testvéreinkért szerte a világon, hogy megmaradhassanak egyszerűen talpig hűségben, azok leginkább, akiknek ez most igazán nehéz! Kérünk megkeresztelt gyermekeinkért, a házasságokért, amelyeket itt előtted kötöttek és kötnek ezután! Könyörgünk a gyászolókért, a betegséggel próbára tett életekért! Hallgass meg nevedért! Ámen.

Lejegyezte: Vásárhelyi Péter