Én

Berta Judit konfirmációi hitvallása

Az ember hajlamos úgy gondolkodni, hogy az az értékes, ami az egyénhez és az egyéniséghez köthető. Ha valamiben benne vagyok „ÉN”, az már mélyebb értelemmel ruházódik fel, és értékesebbé válik. Van, ahol ez így is van. De a hithez és az Úristenhez való viszony nem sorolható ide.

„Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”
(Róm. 9, 16)

A konfirmáció-előkészítő alkalmai során bármi is volt a téma, volt egy kérdés, ami újra és újra felmerült bennem, ez pedig a szabályok és keretek örök érvényű vagy pedig megváltoztatható mivolta. Nem csak a hit, de pszichológusi szakmám szempontjából is fontos dilemma, amire úgy gondolom, választ is kaptam, és kaphatok a Szentírásból.
A Biblia egyértelmű leírásokat ad azokról a törvényekről és parancsolatokról, amelyek az üdvözüléssel és az Istennek tetsző élettel kapcsolatosak. De valóban ennyire magától értetődőek-e ezek a „mai ember” számára, aki az „én, nekem, saját” bűvöletében él, aki az egyénit sokszor többre tartja az örök érvényű, mindenkire vonatkozó, közösségi gondolatoknál.
Az ember hajlamos úgy gondolkodni, hogy az az értékes, ami az egyénhez és az egyéniséghez köthető. Ha valamiben benne vagyok „ÉN”, az már mélyebb értelemmel ruházódik fel, és értékesebbé válik. Van, ahol ez így is van. De a hithez és az Úristenhez való viszony nem sorolható ide.
Amikor a hitélet olyan alapvető kérdéseiről van szó, mint az imádkozás, a templomba járás vagy a Bibliamagyarázat, akkor nincs helye a „magam módján” és az „ahogy én gondolom” hozzáállásnak.
A pszichológia egyik legfontosabb területe az egyéni akarat, vágy, elképzelés megvalósításának módja. De mindezek mellett mindig jelen van, bármely életkort is tekintjük, a szabályoknak és kereteknek a biztonsága. Legyen szó a nevelési elvekről, a munkahelyi beilleszkedésről vagy a motivációról, alapvető tényezőként jelenik meg a biztonság és a kiszámíthatóság iránt vágy. Mert „ilyen az emberi természet”: szüksége van az iránymutatásra, az egyértelmű elvárásokra, csak az a kérdés, hogy az adott kor eszméi ezt támogatják-e.
A vallási tanítások stabil keretet adnak a hétköznapi élet minden kérdésének megválaszolásához. Csakhogy az emberi gyarlóság itt is megmutatkozhat: Isten igéjét, Jézus tanításait hajlamosak lehetünk saját kényünkre-kedvünkre formálni, belevinni az egyénit, a sajátot. A vallás gyakorlása ezeket a vadhajtásokat segít lenyesegetni. Csábító például (és a korszellem támogatását élvezi) az a gondolat, hogy csak személyes módon forduljak imádságaimban a Jóistenhez, nem pedig egy „előírt”, több évszázada létező, „bárki által elmondható” imát mondjak el. Igazolhatónak tűnhet az a gyakorlat, hogy szükségtelen templomba járni, hiszen otthon is tudok imádkozni. De vajon ez a „magabiztosság” tulajdonképpen nem gőg-e? Ha azt képzelem, hogy értek hozzá, megoldom egyedül, nincs szükségem a lelkész vagy a gyülekezet támogatására mindebben.
És ezzel vissza is tértünk egy korábbi kérdéshez: ha ráhagyatkozom az évszázados gyakorlatra és alázattal elfogadom a vallás tanításait, azzal a saját személyiségemet csorbítom? Ha kiveszem belőle az „én”-t, azzal már el is veszítettem valamit?
Az imádságok középpontjában Isten áll, nem elsősorban az én vágyaim, gondolataim és érzéseim; mégis rólam is szól, de nem mint különbözni vágyó individuumról, hanem mint az emberi közösség bármely más tagjáról.
Mindezek mellett azonban Isten számításba veszi az emberi egyéniséget is. Egyértelmű parancsolatokat ad, de figyelemmel van arra is, hogy mindenkit saját helyzetének és jellemének megfelelően ítéljen meg.
A Jóisten olyannak lát minket, amilyenek vagyunk; megadja nekünk, amire vágyunk: kapaszkodókat és támaszt kereső, de azokkal vitatkozó és azokat feszegető, gyarló, de megtérni vágyó embereknek.
Szent Ágoston szavaival: „Nyugtalan a mi szívünk, Uram, mindaddig, amíg Tebenned el nem pihen”.